Levél a Túlvilágról

Mottó

„ Az élet halált okoz „

/ Csillu Molnár XX.. sz-i gondolkodó /

Gondolatok a halállal kapcsolatban, amit az emberek többnyire csak tabuként kezelnek. Nem kis személyes érintettséggel. Duncan Mc Dougall amerikai orvos 1907-ben többszöri kísérlet alapján megállapította, hogy a halál után az emberi test 21 grammot veszít súlyából, tehát a lélek nem hal meg, sőt mérhető anyag lesz. Azok számára, akik hisznek abban, hogy valami lesz még haláluk után, azoknak van egy jó hírem. Ezt a következő levelet is csak úgy tudom továbbítani, hogy mint lélek jelen vagyok a túlvilágon is.

Hát ide is sikerült eljutnom. Ez ugyan nem szerepelt a bakancslistámon, de az Úr vagy Akárki felülírta azt. Valószínű kevesen fogalmazták meg, vagy gondoltak rá úgy valóságában, hogy minden újszülött a születés pillanatában halálra is van ítélve, hiszen az emberi élet véges. Mint ahogy a mottóban lévő aforizma is erről szól.

Egyet biztosan állíthatok, hogy amikor kisfiam született, volt egy ember, de lehet több is, aki ezzel pontosan tisztában volt. Ez egy biztosítási ügynök volt, aki a születés másnapján, vércseként ránk - szülőkre – repülve, rögtön életbiztosítást akart kötni a gyermekre. Persze akkor a határtalan öröm pillanatában senki nem akar a halálra gondolni, én rögtön kibasztam a szülőszobából, úgy, hogy a lába sem érte a földet ( elnézést a csúnya beszédért, de akkor haragomban pont így éreztem ). Most, így utólag belegondolva, talán ő volt az egyetlen, aki reálisan mérte fel a helyzetet.

Mint ahogy majdnem minden ember, az életemben engem is foglalkoztatott az, hogy hogyan fogok, hogyan szeretnék meghalni, és vajon mi lesz azután. Lesz- e új élet, találkozok- e ismerősökkel, rokonokkal, akik már korábban átjöttek ide, látom- e, hogy életben maradt szeretteimmel mi történik a Földön, befolyásolhatom- e, innen, a másik oldalról az ő életüket??

Korábban is sokszor gondoltam arra, hogy szeretnék mosollyal az arcomon meghalni. Csak azért, hogy a temetésemen résztvevők arra gondoljanak, hogy fájdalommentes volt a halálom, és biztosan jó helyen vagyok, ha mosolygok. Ember tervez, az Úr vagy Akárki végez. A halálom pillanatában egy olyan iszonyú fájdalmat éreztem a szívemben, hogy eszem ágába sem jutott mosolyogni. Különben is az egész egy pillanat volt, vagy még annyi sem. Pontosan úgy estem bele a sötétségbe, mint amikor az aorta csere műtétem előtt elaltattak. Se kép, se hang.

Sok ember szeretne valami maradandót alkotni az életében, hogy majd jó szívvel emlékezzenek rájuk az ott maradottak. Hát ez egy baromság !!! Illetve önzőség, mert a halál után már senki sem fogja látni, hogyan emlékeznek rá, hiszen nem tud visszanézni !!!! Talán jobb is így, mert könnyen lehet, hogy olyanokat is látna, akik a rosszra emlékeznek, sőt örülnek, hogy már nincs köztük. Sok hívőt el kell keserítenem, mert nem volt fényes alagút, szép zene, finom illatok, nem pergett le az életem pár perc alatt, gyorsított változatban. Csak úgy egyszerűen meghaltam.

Tulajdonképpen „ szerencsés „ voltam , - ha egyáltalán megfelelő ide ez a szó -, mert korábban szerettem volna elkerülni a hosszú, fájdalmas leépülést, kiszolgáltatottságot, s elsősorban megkímélni szeretteimet az ezzel járó procedúráktól.

Elmesélek egy történetet, ami az előző pár mondat lényegét pontosan megvilágítja. Egy kispesti presszó volt az egyik törzshelyem, ahol igen vegyes közönség jelent meg minden nap. A válogatott focistáktól kezdve, zugívók, alkalmi részegek, bűnözök, lecsúszott értelmiségiek alkották a vendégkört. Ezek között kellett rendet tartania a pultosnak, Icukának, aki ezt sűrű káromkodások között el is végezte. Igazi szabadszájú, kardos kis menyecske volt.

Egyik nap nem jött dolgozni, a főnök mondta, hogy a férje leesett egy csarnok tetejéről, élet-halál közt van. Másnap jött a hír, hogy meghalt a férje, majd egy jó hét múlva Icuka is újra munkába állt. Természetesen én is részvétemet fejeztem ki, amire ő megdöbbenésemre a következőt mondta:

- Isten megsegített engem.

Már az is meglepett, hogy ez a nő istenhívő volt, amit egyáltalán nem feltételeztünk róla, de ez a fenti mondat végképpen. Egyet nem értésemre (Hogyan segített Isten, ha elvesztetted szeretett férjedet?) elmagyarázta a lényeget.

- Tudod, ha életben maradt volna, akkor élete végéig ágyhoz lett volna kötve. Mivel szerettem, teljesen természetes lett volna, hogy ápolom. Mosdatom, tisztába teszem, forgatom, etetem, itatom, s megpróbálom tartani benne a lelket. Minden nap remegve mentem volna haza, azzal a kétségbeeséssel, vajon mi történt vele, amíg nem voltam otthon. Csak valami csökkentett munkaidőben tudtam volna dolgozni, amiből megélni nagyon nehéz. De az igazi veszteség, az az én életem lett volna. Én már nem kezdhettem volna bele egy új kapcsolatba, minden nap szembesülni kell a tehetetlenségemmel, a szomorúságommal, a szeretett ember életének tönkremenetelével. Hát ezért gondolom úgy, hogy az Isten megsegített.

Megértettem, és valahol igazi hősöknek tartom azokat a szülőket, akiknek betegen, sérülten, testi hibásan születtek a gyermekeik, és mégis feláldozzák az életüket, minden anyagi forrásukat abban a hitben, hogy meggyógyulhat valamikor a gyerekük, akkor is, amikor már szinte biztosan tudják, hogy ez nem lehetséges.

Kövezzenek meg érte (bár már nincs mód rá), de ilyenkor át kell gondolnom, hogy tényleg olyan embertelen volt a spártai módszer, hogy a sérült újszülötteket ledobták a Taigetoszról???!!!

Ha bevallják – ha nem, szerintem minden ember egy kicsit bízik abban, hogy lesz egy másik élete a halál tán. Akinek jó volt az élete a Földön, az azért, hogy folytathassa, akinek rossz volt, az meg azért, hogy hátha jobb lesz ott. Van még két kategória. Az egyik a tántoríthatatlan Isten hívők, akik teljesen komolyan hisznek a halál utáni új életben. A másik meg az ateisták, akik közül ugyanis páran biztosan gondolnak arra, hogy de jó volna egy új élet, de nem merik nyíltan bevallani, inkább tagadják azt. Sokat gondolkodtam, hogy csináljak-e végrendeletet, végül úgy döntöttem, hogy nem. Amúgy sem volt olyan nagy hagyatékom, de tudom, hogy akárhogy rendelkeztem volna is, az örökösök úgyis összevesznének, mint ahogy sok példa bizonyítja ezt.

A temetésemmel kapcsolatban is több elképzelés merült fel, amikor kedvesemmel erről beszélgettünk. (amit ő ugyan nem akart). Én, hogy megkíméljem a szeretteimet a durva, szemérmetlenül nagy temetési költségektől, a legegyszerűbbre gondoltam, szétszórni a hamvaimat a levegőbe. Persze ennek az én részemről volt még egy oka. Egész életemben meggyőződésem volt, hogy valamikor tudtam repülni. Élő emlékeim voltak erről. Ugyan soha nem próbáltam ki, hogy leugorjak egy magas ház tetejéről, pedig biztos voltam benne, hogy ha elkezdenék szökdelni, a karjaimmal pedig szárnycsapásokat csinálni, előbb – utóbb felemelkednék. Az asszony azt mondta, ha látna is repülni, ő rohanna megvizsgáltatni magát egy pszichiáterrel!!! A hamvak szétszórásának lett volna egy praktikus előnye is. Tapasztalatból tudom, hogy egy idő után ritkulnak a hátramaradottak temetői látogatásai, jóformán csak idősekkel vannak tele a temetők. Többségükben azért, mert hosszú közös életük vége felé elvesztették a párjukat,, és már ők is szeretnének utánuk menni. A fiatalok élik a maguk kis rohanó életét, és ebbe egyre kevésbé fér bele a temető látogatása. Persze az asszonyom egyáltalán nem lelkesedett ezért a szórásos megoldásért.

A többséget el kell egyelőre keserítenem, mert nem találkoztam a Mennyországgal, sem a Pokollal, s híre- hamva nincs az új életnek. Ha valami lenne, akkor küldök majd egy új levelet!!

Most is itt kucorgok a magam 21 grammjával egy urnában a hamvaim tetején, és várom a további sorsomat. Kapok-e egy új testet, vagy nem?

A pontos dátumot nem tudom, mert itt egyáltalán nincs idő.