Mottó
"Tanulságul az elváltaknak, azoknak, akik majd elválnak, s azoknak, akik mindezt elítélik."
Már előre féltem az első „külön-élős” Karácsonyomtól.
Mivel - gyorsabban, mint ahogy elképzeltem - belecsöppentem egy új, másik családba, olyan „itt sem vagyok még, ott sem vagyok már” hangulatom lett. Ezért úgy döntöttem, hogy a Szentestét „új életem bölcsőjében” , az új kedvesemmel üzemeltetett kocsmában töltöm el. Azt gondolva, hogy így - önző módon - talán kisebb lesz a fájdalmam, a rendes családommal közösen tartott ünnep hiánya miatt.
Tévedtem.
Amellett, hogy szívem szerint bőgtem volna, látnom kellett azt a sok megkeseredett, társtalan embert, akiknek tulajdonképpen az én bánatom okozta a legnagyobb örömet, mármint, hogy kinyitottam. Így nem kellett otthon tölteniük az estét. Nálam legalább társaságba kerültek, még ha ez inkább ivó társaság is volt. Akkor azt gondoltam, hogy az idő majd megváltoztat mindent, mindenki felejt, az élet megy tovább, és így tovább, és így tovább.
Egy frászt!!!
Ez az időtényező is olyan, mint a „placebo”. Az ember hisz benne, hogy ha beveszi, vagy eltelik sok belőle, majd elmúlik tőle a fájdalom. Ha ez ilyen egyszerű lenne. De nem így van.
Akármennyire szívemen viseltem gyermekeim fejlődését, napi kapcsolatban maradva velük, igazgatni sorsukat, tanulmányaikat, megpróbálva felelős Apának lenni, saját lakással elindítottam őket az Életbe, sajnos az eltelt idő nem segített rajtam.
Egyszer magam miatt, aki ezt az egészet hatalmas lelkiismeret furdalással élte meg, folytatólagos önváddal, és bűntudattal, ami a mai napig tart, másrészt azért, mert tehetetlen voltam bizonyos beidegződésekkel szemben. Én hiába jártam elől „jó” példával, hogy már húsz éve élek együtt kedvesemmel, míg anyjuk azóta már három „férjet” is elfogyasztott. Akkor is ő volt a „cserbenhagyott”. Ma is egyetlen gondja, hogy hová menjen táncolni a hétvégén. Mint amikor a fuldokló belevájja a körmét a fojtogatóba, - maradandó mély karmolást hagyva annak bőrében -, úgy nem tudom megváltoztatni a sértett, elhagyott anya gyerekeimbe sulykolt verdiktjét társamról: „az a büdös kurva, aki elvette tőletek az Apátokat”.
Látszólag nincs ez napirenden, de a levegőben benne van. Ha csak annyira is, hogy én hiába szeretném, hogy maradjanak több időt nálam a gyerekek, csak azt kell látnom, hogy tűkön ülnek, hogy mikor jön el az alkalom, amikor valami hivatkozással elmehessenek. Ez borzasztó, mert néha csak azt kell hinnem, hogy - minden ellenkező pozitív jeladás ellenére - belőlem is elegük van. Sajnos a gyerekek hajlamosak a sikertelenségüket egy ügyeletes bűnbakra fogni. Miért is ne tennék, amikor mi felnőttek is ugyanezt tesszük. Ráadásul, ha úgy is érzem néha, hogy én vagyok a felelős sok mindenért, akkor még rosszabbul érzem magam.
Egyben biztos vagyok, - s ezt jól jegyezze meg mindenki -, hogy ha valaki bekerül egy új családba (mama, kedves, és gyereke), ott ő mindig idegen marad. Hiába minden, ez a vér szava. Nekem is a saját gyerekeim maradnak a kedvesebbek mindig.
Vajon miért van az, hogy az emberek elítélik azt, aki elhagyja a családját? Nem számít, hogy továbbra is gondoskodik róluk, mi volt az oka a döntésének, a végső esemény a döntő.
Vajon miért nem kezdhet egy új kapcsolatot az ember, ha egyszer a régi már szenvedés?
Vajon miért is kellene feláldoznom az életemet a gyerekeim „érdekében” fenntartott látszat házasságban?
Vajon miért hazudnak, színlelnek az emberek tökéletes házasságot, amikor szerintem ez ritka, mint a fehér holló?
Vajon kinek is jó, ha az elhagyott anya az apjuk ellen neveli a gyerekeket?
Csak tolulnak a kérdések, amelyekre csak közhely válaszok vannak. Aki nem élte át ezeket, az nem tudhatja, mivel jár, mert az emberek nem szívesen beszélnek a fájdalmaikról. Ítélkezni pedig könnyű az embernek addig, amíg önmaga nem esik bele ebbe a csapdába.
Hát többek között ezért is szomorú a Karácsonyom.
Nem a „savanyú a szőlő” diktálja nekem, amikor azt kérdezem, hogy miért is kíván mindenki ezekben a napokban Boldog Karácsonyt és Boldog Új Évet.
Tudja-e valaki mi a boldogság? Meghatározható-e pontosan, hogy mit is kívánunk?
Persze vannak alappontok: szeretet, békesség, biztonság, egzisztencia, egészség, szerelem, jól működő család, önmegvalósítás, gyermekeim érvényesülése, egy mosoly, egy ölelés, de ha csak a felsoroltak közül egy-kettő hiányzik, létezik-e Boldogság? Így, nagybetűvel!! És miért csak év vége felé kívánunk egymásnak? No jó, a név - és szülinapokon is.
Valamelyik nap a TV-ben meginterjúvoltak több embert, hogy mit is ünneplünk Karácsonykor? A bejátszás szerint kb. minden hatodik ember tudta, hogy Jézus születését.
Pedig mekkora divatja lett a templomba járásnak.
Nem szeretem a kötelező ünnepeket.
Miért kell nekem jókedvűnek lennem Szilveszterkor, Karácsonykor, hiszen az is csak egy nap, olyan, mint a többi? Sőt, a születésnap még arra is emlékeztet, hogy fogy az életem.
Miért Karácsonykor vásárolják az emberek a legtöbb ajándékot, hiszen ha elosztanák ezt az év többi napjára, talán többször lehetne „szeretet ünnepe?
Talán egy kicsit magam alatt is vagyok, egy kicsit sajnálom is magamat, vagy mentséget keresek, de kérdezem:
- Biztos, hogy az elvált, gyermekes emberek számára is a Karácsony a Szeretet Ünnepe?
2007. Karácsonya
Comentarios