Felcsillant a szeme a hajléktalan kéregetőnek, amikor a lámpánál álló kocsisor első autójának elsötétített üvege legördült. A hatalmas, csillogó, nyugati autó búsás adományt sejtetett. Benyújtotta a kezét az ablakon az anyósülésen ülő férfi felé, gondolatban már elköltve a várható pénzt. A kolduló sikítása, az autó utasainak böfögő röhögése elnyomta az amúgy is apró kézcsontok további törésének zaját, amit a lesújtó vipera acélgömbje okozott. A lámpa zöldre váltott, a kocsi tovább hajtott, a kéregető a fájdalomtól őrjöngve rogyott le a járdaszegély mellé.
A két fiatalnak nagyon tetszett az eset. Rögtön el is határozták, hogy ezt többször meg fogják ismételni. Jó kis viccnek tűnt. A büntetlen erőszak rabul ejtette őket. Először unaloműzésnek tekintették a dolgot, de hamar elérkeztek abba a stádiumba, mikor rájöttek, hogy ez kevés nekik az élvezethez. Istent kezdtek játszani.
Tulajdonképpen minden a kedvükre alakult. Az állam, illetve a Főváros kitiltotta a hajléktalanokat az aluljárókból, áruházakból, buszállomásokról, az összes nyilvános középületből, így azok kikerültek az utcára. Kialakultak a kisebb kolóniák a hidak- felüljárók alatt, s minden valamennyire szélvédett helyen. Az útelválasztó zöldsávba telepített bokros részeken, kisebb belterületi erdőkben összetákolt sátrakba költöztek a számkivetettek. Könnyű volt megtalálni őket. Egyre erőszakosabbak lettek a luxuskölykök. Már kevés volt nekik eltörni az útszéli kéregetők kezét. A következő útjukra még egy baseball ütőt is beraktak a vipera mellé, a nyomatékosság kedvéért. Előre kinézték az újabb áldozatokat, az autópálya bevezető részén lévő felüljáró alatti „lakókat”.
Jóval arrébb parkoltak le, s gyalog közelítették meg őket. Nem szóltak, nem kérdeztek semmit, csak egyszerűen agyba-főbe verték a két hajléktalant a viperával, és a baseball ütővel. Az adrenalin szintjük az egekbe szökött.
A kíméletlen erőszak lett az ő kábítószerük.
Az egyik esetük után az újságok megírták, hogy egy hajléktalant agyonvertek. Számukra is meglepő módon nem az jutott elsőre eszükbe, hogy megöltek egy embert, lebukhatnak, börtönbe kerülhetnek, hogy ezt abba kellene hagyni. Nem, nem, nem. Inkább még jobban felajzotta őket az a gondolat, hogy sose bukhatnak le, mivel a Rendőrség szarik ezekre a homelessekre, senki nem fogja őket megvédeni, keresni, s nyomozni sem fognak az elkövetők után. Volt ebben valami félelmetes realitás.
A következő áldozatot az egyik este az út széléről szedték fel, azzal, hogy elviszik vacsorázni. Kivitték egy elhagyatott területre,- amit már előre kinéztek-, majd módszeresen kínozni kezdték. Ez volt az első alkalom, hogy szóváltás alakult ki az áldozattal. Élvezték a könyörgését, az első ütések után. De ugyanúgy adrenalinnal töltötte fel őket a frissen törött csontok hangja, a fröcskölő vér látványa. Már nem volt megállás. Pillanatok alatt megvilágosodtak, átlátták a helyzetet. Ez az ember LÁTTA AZ ARCUKAT, tanúskodhat ellenük, ezért nem lehet életben hagyni. Az első hajléktalan agyonverése után amúgy sem volt már semmilyen gátlásuk a gyilkolással kapcsolatban.
Az áldozat mozdulni sem tudott, mert mindkét lábát eltörték. Arra nem gondolt, hogy meg fog halni, csak akkor esett pánikba, amikor a kocsiból kivettek egy benzines kannát a fiatalok. Szinte felizgulva öntötték rá az öt liter benzint, s hiába volt az artikulátlan halálkiáltás, meg sem hallották. Különös transzban, szinte élvezettel teli állapotban nézték végig az égő ember haláltusáját.
Valószínű, hogy a lángok fénye messzire ellátszott, ezért egy bejelentés alapján viszonylag hamar megtalálták a holttestet. A Rendőrség felhívást tett közzé, látott-e valaki valamit, de senki nem jelentkezett. Ez borzasztó megnyugvással töltötte el a két gyilkost. Sebezhetetlennek gondolták magukat.
A hajléktalanok körében kitört a pánik, mivel különböző forrásokon keresztül mindenki tudott ezekről a kíméletlen támadásokról, de védelmet nem kaptak sehonnan. Mindenesetre,- félelemtől reszketve ugyan-, de jobban figyeltek a megálló autókra, s általában a közelítő emberekre. A nagy társadalmi felháborodás óvatosságra intette a támadókat. Kitalálták, hogy legközelebb beöltöznek hajléktalannak, hogy az igaziak a közelükbe engedjék őket.
Így is történt.
A csepeli gyorsforgalmi melletti erdőben élőket nézték ki következő áldozatul. Az autójukat kicsit távolabb parkolták le, s gyalog mentek a hajléktalan sátor felé. Zseblámpával bevilágítottak a sátorba, de az üres volt. Szinte ugyanebben a pillanatban mindkettőjük térdét óriási ütés érte, amitől azonnal a földre rogytak, így kizárva a menekülés legkisebb esélyét is. Hiába próbálták bizonygatni, hogy ők is hajléktalanok, csak kajáért jöttek, a nadrágjukban lévő viperák, a nagy mennyiségű készpénz, és a luxusautó kulcsa a zsebben, mindent elárult róluk. A hajléktalanok elmentek megkeresni a kocsit, amiben – bizonyítékul arra, hogy kik is a látogatók - egy kis benzines kannát is találtak.
A média másnapi híreiben fő helyen szerepelt, hogy a csepeli erdőben újabb két hajléktalant vertek agyon, és gyújtottak fel. A Rendőrség nagy erőkkel kezdte meg a nyomozást.
Valószínű a hatalmas médiakampány, valamint a megerősített rendőri intézkedések miatt, ezek után már több hajléktalan gyilkosság nem történt.
Egyelőre!!!
Szigetszentmiklós, 2012. február 29.
Comments