Mottó
„Anyám, én nem ezt a lovat akartam! Szomorú életkép az 1989.es rendszerváltás igazi veszteseiről.”
Szeretek ébredéskor kimenni a kertbe, megnyújtóztatni elgémberedett tagjaimat, de főleg tavaszkor beszívni annak minden illatát. Pár éve költöztünk le ebbe a Csepel-szigeti kisvárosba, annak is egy magánterületként deklarált - közterület tábla van róla - kisebb lakótelepére.
Ez a telep egy zöld sziget, a fenyők, hársfák, és a különböző virágok csak úgy ontják részegítő illatukat, mellyel sosem tudok betelni. A frissen vágott fű illatáról már nem is beszélve, még ha nekem kell is levágnom.
Anyósom két jó dolgot csinált egész életében. Az egyik egy etető, a másik egy itató volt a madaraknak a kertünkben.
No, egye fene a lánya a harmadik. Így reggelente állandóan madárcsicsergésre ébredünk, s ezek a kis lények szinte már családtagjaink lettek.
Ez a terület a városnak egy kissé jobb módúak által lakott része, amit a telepen lévő általánosan nagyobb tisztaság, meg a szemétnek összehúzott nylonzsákban való kiszerelése demonstrál. Sajnos régebben sokszor előfordult, hogy a kukákat a kóbor kutyák fellökték, és a zsákokat szétcincálva szeméttel borították be a környéket, ezért kénytelenek voltunk zárhatóvá tenni ezeket, melyeket az egyik nyugdíjas lakó, az elszállítás napjain kora reggel - mert már nem tud aludni - mindig kinyit.
Egy új munkám vidékre szólított, ezért az addig megszokottaknál egy órával hamarabb kellett indulnom minden nap. Meg kell jegyeznem, én alapvetően barátságos ember vagyok, de amúgy is - mivel mindenkit nem ismerhetek, - és jobb a békesség -, mindenkinek udvariasan köszönök, akivel a házban, vagy annak környékén találkozok.
Így volt ez azon a reggelen is, amikor az öreg nénivel összefutottam az utcán. Öregesen, de normálisan volt öltözve, én egy Jó reggelt! -tel köszöntöttem, amit ő egy hátrálásos, félreállós, pukkedli féle mozdulattal egybekötött köszönéssel viszonzott. Beültem a kocsimba, és azon gondolkodtam, mi volt a furcsa ebben a találkozásban.
Ahogy a házunk fele visszanéztem, minden világossá vált. A néni a kukánkban turkált, s amit én furcsának láttam, az a félelemmel, és szégyennel teli megalázkodás volt, hogy én most rajtakaptam őt.
Borzasztóan megsajnáltam, de a helyzet számomra is kellemetlen volt.
Nem tudtam hirtelen kezelni valamit, pedig én vagyok, akinek döntéseire a családom mindig rábízza magát. Mivel továbbra is ugyanabban az időben jártam dolgozni, a következőkben minden nap találkoztam a nénivel. Már rituálissá vált a köszönés, néha egy tétova - hogy tetszik lenni? -vel zavartan megtoldottam-, de arról, hogy fejét lehajtva, félreállva, utat nyisson nekem, nem tudott leszokni.
Nem tudtam róla semmit, nem tudtam, hogyan segíthetnék, de azért az egyik nap úgy időzítettem, hogy a feleségem által kidobott használt ruhákat egy zsákban mellette tettem le.
Tudta, hogy neki szánom, de nem mert addig hozzá nyúlni, amíg el nem mentem. Összegyűjtöttem a sok-sok újságot, összekötöztem, majd odaadtam neki, hogy vigye el a MÉH-be. Kérte, hogy tegyem el neki, mert holnap hoz egy kis kocsit. Ő gyenge ahhoz, hogy kézben elvigye. Másnapra még összeszedtem a pincémből egy kis színesfémet, mert úgy tudtam, azért jó pénzt adnak ott, a kocsi meg majd elviszi.
Kérdezni nem mertem őt a sorsváltozásáról, de nagyon sajnáltam, hogy ilyen helyzetbe került. Egyszer megkérdeztem, adhatok-e neki régi könyveket, amelyeket már nem tudok hova tenni. Felcsillant a szeme, amikor igennel válaszolt, és én tudtam, hogy nem a könyvek papír mivolta miatt örül. Ettől kezdve folyamatosan „selejteztem”, felmérve, hogy mennyi könyvet tudhat elolvasni egy-egy hónapban. Egy teljesen egyedi, ezt szeretném magának adni, fogadja el legyen szíves, - köszönöm, elfogadom kapcsolat alakult ki köztünk, amiről csak az asszonyom tudott, a házban lakók nem.
Egyik reggel éktelen sikítozást és ugatást hallok. Kirohanok a ház elé, és megdöbbentő látvány fogad. A környékbeli kóbor kutyák szagot kaptak, s visszajöttek a kukáinkhoz, de ott a védtelen öreg nénit találták, aki a szemükben a zsákmányuk veszélyeztetője volt. Nekiestek, össze-vissza harapdálták, levitték a földre, cibálták ruháját, és megpróbálták kitépni kezéből az abban tartott ételmaradékot. Azonnal rájuk rontottam, üvöltve rúgtam szét köztük, nem törődve a következményekkel, a kitóduló lakókkal, míg végre sikerült őket elzavarnom. Félig felemeltem a több sebből vérző nénit, aki hálásan rám mosolygott, majd a győztesek csillogó tekintetével mutatta nekem a kezében lévő félig lerágott csirkecombot, amit ÉN dobtam ki előző nap a szemétbe.
Valamiért rettenetesen szégyelltem magam, pedig nem biztos, hogy nekem kellene.
2007.január 28.
Comments