Majdnem Reinkarnáció

Mottó

„Egy morbid elképzelésem a halál utáni életről”

Most voltam, és vagyok 45 éves. Egy hete vesztettem el életemet autóbalesetben, s tegnap szeretteim el is temettek.

Mindig bíztam abban, hogy a halál után is van élet, vagy valami, de olyan emberrel nem találkoztam, aki ezt igazolni is tudta volna. Most már látom, hogy van, az Istenek segítettek, és engedélyezték életem folytatását. Nem biztos, hogy jól tették.

Nagy erőkifejtésembe került, hogy felfeszítve a koporsófedelet, a laza földben ki tudtam ásni magam. Leporoltam legszebb öltönyömet - sose szerettem kiöltözni -, és egy pillanatra elgondolkodtam, hogyan tovább?

Egyszer csak újra az autómban ültem, s valami, vagy valaki a kocsit irányítva hol előre, hol hátramenetben a lakásom elé vitt. Nem tudtam mi lesz a viszontlátáskor, de nem volt más választásom, a lábaim automatikusan már vittek is haza.

Azt hittem mindenki halálra rémül, de nem ez történt. Furcsán néztek rám, szemükben csodálkozással - hát ez meg hogy került vissza? -, de a tényt elfogadták, és soha többé senki nem kérdezősködött a halálomról.

Napról - napra jobban éreztem magam. Fiatalabbnak, erősebbnek, de az volt a benyomásom, mintha a családom tagjai is így éreztek volna. Fiam és lányom is elfogadott „visszajött”- nek , de valahogy mégis egy kicsit idegennek tekintettek. Feleségem már nem nagyon erőltette a szexuális együttlétünket, mert zavarta, hogy én rögtön elélvezek, majd utána már nincs kedvem semmihez. Az ételeknek is, amiket ettem olyan furcsa mellékíze volt, mintha valaki már egyszer megette volna. Állandósult az un, „déja vu” érzésem, hogy újra átélek bizonyos dolgokat.

A felismerés egyik pillanatról a másikra hasított a fejembe:

VISSZAFELÉ ÉLEM AZ ÉLETEMET MÉGEGYSZER!!!!!!!!

Letaglózó volt, különösen akkor, amikor azt is láttam, hogy az események öt-hatszoros gyorsasággal rohannak. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy pontosan tudtam mennyi időm van még hátra. Tervezni semmit sem lehetett, hiszen tudtam !!!, mi következik. Nem voltak célok, tanulmányi tervek, családtervezés, az életemet egy nagy csődtömegnek láttam, egy hömpölygő mocskos folyónak, amelynek sodrása ellen már nem tudtam védekezni.

Őrület volt, a szívemet korábban - halálom esetére - ráhagytam egy kórházra, s ez az egy dolog volt, amit nem tettek vissza belém. Sajnos ezáltal elvesztettem legmélyebb érzéseimet, fájdalmaimat, szerelmeimet, örömeimet, ami nagyobb csapás volt, mintha újra meghaltam volna.

Először lányomat - kisebbik gyermekemet - vesztettem el, a születése napján, pontosan tudva, hogy ő nem élvezheti tovább életét, majd három év múlva a fiamat. A fájdalmas az egészben még az is volt, hogy családom (feleségem, szüleim) a fiatalodásuk ellenére őrjöngve vették tudomásul szeretteik elvesztését, és én csak tehetetlenül néztem szenvedésüket.

Ők nem tudták, hogy mindegyikünk élete visszafelé megy, nekem pedig megtiltották (lekódoltak), hogy elmondjam nekik. Egyke voltam, s egyszer csak ott maradtam a szüleimmel, mert a feleségemet is elvesztettem. Ugyan csak eltűnt az életünkből, de a gyerekek elvesztése után úgy fogtuk fel, mintha meghalt volna.

Egyre fiatalabb lettem, az iskolában folyamatosan megbuktam, és mindig lejjebb és lejjebb jártam, amíg csak kézen fogva nem vezettek szüleim az óvodába. Itt megismertem kis szerelmeimet, de érdekes módon kisgyermekként is pontosan láttam mindent, életem közelgő végét is.

Már rács volt köröttem, a járókáé, s rövid séta után hanyatt esve, szüleim bárgyú gagyogása és bíztatása következményeként - nagy örömükre - hasra fordultam, és sírtam, sírtam, sírtam!!!

Ezek voltak az utolsó események, amelyekre földi valós létemből még emlékszem.

Mit ne mondjak, nem így képzeltem az újjászületésemet. Talán, ha nem a saját testemben születek meg, de ezt ki tudja? Még senki nem jött vissza.

Most itt állok többmilliomodmagammal, egy új élet hajnalán, spermaként apám ondóvezetékében, kilövésre készen. Igencsak félve imádkozok, hogy inkább landoljak levegőben, vízben, zsebkendőben, torokban, végbélben, mint hogy megtermékenyítsek egy női petesejtet.

Anyám, én nem ezt a lovat akartam.

PS. Én akkor is hiszek abban, hogy van élet a halál után, s jobb, mint amit előrevetítettem.

2006.október 5.