Önéletem Rajza 1-2

Mottó

„Keveset tudok a szüleimről, szeretném, ha az én gyerekeim többet tudnának rólam”

Gyerekkorom, felnőtt szemmel + 1956

Szubjektív történelmi korrajz

I.rész

Én sajnos nagyon keveset tudtam a szüleimről, ezért határoztam el, hogy megpróbálom leírni az életemet, hogy legalább az én gyerekeim ismerjék meg jobban az apjukat. Mindezt sajátos szemszögből nézve, benne a korra jellemző mindenféle dolgokkal, az azóta már történelemmé vált eseményekkel. Tanulságokkal szolgálva a gyerekeimnek, és minden olvasónak, az életben való jobb eligazodáshoz.

Budapesten születtem, 1947-ben, fogantatva apám amerikai hadifogságból való hazatérésének örömére, negyedik, legkisebb gyerekként, szinte véletlenül.

Világéletemben álmodozó voltam. Lehet, hogy nem is ez a megfelelő szó, hiszen oly gazdag a magyar nyelv, hogy erre az állapotra nyugodtan használhatnám a merengő, révedező, mélázó, ábrándozó, s még vagy egy sor szinonimát, nem beszélve arról, hogy magam sem tudom meghatározni a kifejezéseknek pontosan megfelelő állapotaimat. Azt tudom, hogy gyerekkorom - már amire visszaemlékszem úgy hat-nyolc éves koromtól – egyik meghatározó, illetve bennem mélyen megmaradó élménye az volt, hogy akár egyedül, akár barátaimmal órákig feküdtünk az árokparton, és néztük az eget, a felhőket. Elmondtuk, hogy szerintünk mit ábrázolnak a felhők, ezen jót vitatkoztunk, majd elképzeltünk magunknak egy helyet, ahová szeretnénk eljutni. Borzasztóan szerettem ezt a játékot. Később már-már meggyőződésemmé vált, hogy véletlenül vagyok itt a Földön, s valami távoli bolygóról kerültem ide.

A családunk inkább szegény volt, mint középosztálybeli. Milyen hülye szó ez. Ezt csak a politikusok és a történészek találták ki, de pontos meghatározását, (hogy hol a közép?) senki sem tudja, mert minden korban mást és mást jelentett „középen élni”.

Szüleim szabók voltak, s én életemben nem találkoztam olyan emberekkel, akik valaha is többet dolgoztak volna, mint ők.

Hihetetlen volt számomra, akármikor feküdtem, akármikor ébredtem, ők mindig varrtak, vasaltak. Akkoriban a szülőknek ez volt a küldetése. A gyerekeket felnevelni, taníttatni, a földi élet szinte minden öröméről való lemondás árán is. Apámék még kilencen voltak testvérek, Mi már csak négyen.

A mi korosztályunk már nem akart ennyi gyereket sem, s a munka sem volt már küldetés számunkra. Megelégedtünk egy-két utóddal – csak hogy ne haljon ki a családfa -, s ugyan azokat felelősséggel felneveltük, tanítottuk, de már többet foglalkoztunk a magunk kis életével, annak jobbá tételével, ami persze gyermekeinknél is lecsapódott. Lényeges különbség volt, hogy a mi nemzedékünk kezdte igazán élvezni a földi örömöket.

Sajnos a mi gyerekeink életében a prioritások teljesen kifordultak. Már egyre kevesebb gyereket vállalnak, a család szó jelentése nekik csak azt a házat jelenti, ahol ételt kapnak, és hajnalban ágyba dőlhetnek. Napról-napra élnek, fehér holló, akinek hosszú távú tervei vannak. Persze ebben meghatározó szerepe van a fennálló társadalmi helyzetnek is. Amennyiben egységes, lineárisan emelkedő folyamatnak vesszük a különböző korosztályok gondolkodásbeli változását, úgy néz ki, hogy a következő generáció már nem fog gyereket vállalni egyáltalán, csak az egyéni boldogulásukkal, karrierjükkel fognak törődni. Öregjeiket feleslegesnek ítélik, veszni hagyják, majd a végén egymást pusztítják el a fennmaradási elv alapján.

Persze ez csak az én véleményem, és jóslatom, s lehet, hogy ez csak egy igen hosszú folyamat eredménye lesz, de azért érdemes elgondolkodni rajta, hátha nem is utópia.

Tehát inkább szegények voltunk.

A konyha volt a családi központ, mert ott mindig meleg volt. A sparhertban égni kellett a tűznek, hogy a rajta lévő öntöttvas vasalók mindig készen álljanak a vasalásra.

Apropó, mi is volt az a sparhert? Ez egy öntöttvas lapos tűzhely volt, aminek egyik része a sütő, a másik része pedig egy tüzelőtér volt. Egy rostélyon keresztül az elégett fa, szén, parázs lehullott egy tárolóba, a hamusba. Itt készült az igazi csemege, a hamuba sült krumpli. A lehullott forró parázsba mindig bele tettünk öt-hat szemet, majd amikor szép ropogós lett a héja, kivettük.

Jobb napokon vajjal, rosszabbakon zsírral megkenve, szeletelve megettük. Pompás volt. A szobákba általában nem jutott fűtés a téli időkben, ezért sokszor harc alakult ki közöttünk, gyerekek között, hogy ki birtokolja a legjobb pótmelegítőt. Ez az öntöttvas vasaló volt, ami a legtovább tartotta a meleget, második helyezett az előmelegített tégla volt, harmadik pedig a melegvízzel töltött, vastagfalú, csatos üveg. Ezeket tettük a lábunkhoz, nyakig bebújtunk a dunyha alá (ez egy libatollal megtöltött, a lepedőanyagnál egy kicsit vastagabb huzat volt), s így aludtunk el. Persze az is lehet, hogy ez csak 1956 környékén volt így, de ez maradt meg bennem.

Sosem tudtam meg, hogy alakult ki, de igen jó kis könyvtárunk volt, így az olvasás volt szinte az egyedüli otthoni szórakozásunk. A választék igen vegyes volt, de azt hiszem, ezért is szerettük annyira. Volt ott teljes sorozat Tarzan könyv, May Károly összes indián regénye, Verne Gyula összes művei keménykötésben, rézkarccal a fedlapon, Révai Lexikon, Világirodalmi remekek, Stendhal összes és legalább 500 ponyvaregény, a 28 fillérestől a pengős regényekig. Úgy gondolom széles körű általános műveltségünket, mi gyerekek, innen merítettük.

A mai fiatalok (XX.-XXI. század) egyik legnagyobb hátránya és hibája, hogy nem, vagy keveset olvasnak. Igen, ez egy nagy hátrány, még ha kevesen is veszik észre.

Mert mit is ad egy könyv, egy irodalmi alkotás?

Először is megismerünk különböző élethelyzeteket, abban hogyan viselkednek a szereplők, majd milyen következményei lehetnek ezen viselkedésformáknak. Megannyi szót, illetve azoknak szinonimáját ismeri meg az olvasó, amelyek például a nyelvtanulásban nélkülözhetetlenek. Sajnos az olvasottság hiánya miatt fordul elő a sikertelen nyelvvizsgák okaként, hogy a diák, ha nem ismer egy szót, képtelen azt körülírni, vagy behelyettesíteni egy hasonló kifejezéssel, és ha kimegy külföldre képtelen beszélgetést kezdeményezni helyi lakossal, ami pedig egy idegen nyelv sikeres elsajátításának alapja.

Televíziónk nem volt, a videóról, számítógépről nem is beszélve, így nekünk gyerekeknek maradt az olvasás és a sport, szórakozásnak.

Emlékszem, Kispesten, a Petőfi utcában, ahol laktunk, elsőként a Medóéknak volt televíziója. Ő egy szobafestő volt, aki szintén igen sokat dolgozott. Mai fejjel kicsit hihetetlen, de az esti főműsor előtt a kiváltságosak (mi köztük voltunk, mert anyám vigyázott a Medóék kisfiára, amíg a szülők dolgoztak) sámlival, hokedlivel vonultak át hozzájuk közös tévénézésre.

A szórakozási lehetőségekből kettőt kihagytam, de ezekről bővebben szeretnék beszélni.

Imádtam, s a mai napig imádok moziba járni. Mindig úgy nézem a filmeket, hogy benne vagyok, részese vagyok az eseményeknek, névtelen szereplője, közelről nézője, az események ugyanúgy sodornak engem is, mint a szereplőket. Itt egy kicsit visszautalnék a régebbi, árokparti égbámulásokra. Hihetetlen képzelőerővel áldott, vagy vert meg a sors, néha megriaszt engem is. Olyan eseményeket képzelek el, amelyeket átéltem, pedig nem élhettem át a jelenlegi emlékezetem szerint. De ugyanúgy benne voltam mindig a könyvben, amit olvastam. Ilyenkor most sem számít, hogy ki ül mellettem a moziban, ki szól hozzám, észre sem veszem a környezetemet.

Igazi öröm volt, amikor moziba mehettem. Egy zsöllye jegy 2 forint ötven fillérbe került, s ez az első három sorba szólt. Az ötven fillér az artista műsor volt, amit a nagyfilm vetítése előtt rendeztek. Ebben bűvészek, akrobaták, egyensúlyozó művészek léptek fel, s ezt az első sorokból nagyon jól lehetett élvezni, mert a műsort a vetítővászon előtti színpadon rendezték.

A másik, számomra meghatározó szórakozás, a zenehallgatás volt. Volt egy un. Világvevő rádiónk, amit egész nap tekergethettem. Akkoriban divat volt családi fotót készíteni időszakonként. Ilyenkor a család minden tagja szépen felöltözött, s elhelyezkedett a lakás legszebb pontján, és a képre lehetőleg rákerültek olyan tárgyak, bútorok, amelyek mutatták a család viszonylagos „jólétét”. Nahát, ez a világvevő rádió minden családi fényképen központi helyen szerepelt, mint a gazdagság jelképe. S ezt kérem komolyan venni, mert később előfordult, hogy vendégek is jöttek át, titokban hallgatni a Szabad Európa rádió tiltott, illetve zavart adásait.

A nővérem nagy operarajongó volt, s engem is azzá tett, de ez hogyan alakult ki nem tudom. Gyerekkorom óta betéve énekelem az operairodalom tenor nagyáriáit. Ja, még egy igazi, korabeli érdekesség. Amikor Mario Lanza, a híres tenor meghalt, a nővéremmel egy emlékműsorra mentünk a Gutenberg Művelődési Otthonba, ahol egy órán át néztük a színpadra felállított Lanza fotót, hallgattuk a dalokat, s közben a fél ház sírt. Felejthetetlen élmény volt.

Apámék, mint már említettem, kilencen voltak testvérek, szanaszét szóródva a világ összes tájékán. Ez a világcsavargás valószínű, hogy a génjeinkben vannak, mivel a következő, és az azt követő generációból is sokan próbáltak szerencsét külföldön. Apám egyik testvére állítólag a vonat alatt szökött ki Argentínába, a másik New Yorkban él, a harmadik Németországban. Apám, baráti hívásra a harmincas években ment ki Algériába dolgozni, mint „úri szabó”, majd anyám is utána ment. A nővérem ott is született, talán ha megpiszkálná egy kicsit, lehet az is, hogy francia állampolgár.

A II. Világháború kitörése, illetve a németek afrikai partraszállása után, az algériaik szemében minden „fehér” ellenség volt, vagy azzá lett. (lásd Algiri csata c film) Ezért haza kellett jönniük. Apámat nem sokra rá besorozták, majd amerikai hadifogságba esett, s jóval a háború befejezése után került haza, aminek eredményeként erre a világra születtem. Korábban azért jegyeztem meg, hogy véletlenül, mert tudomásom szerint nem igen számítottak rám.

Anyámnak tulajdonképpen az életét tettem tönkre azzal, hogy: vagy a velem való terhesség alatti időszakban, vagy éppen megszületésem után elesett velem, és combnyaktörést szenvedett. Hát ez az a betegség, amit a mai, sokkal fejlettebb orvostudomány sem tud tökéletesen gyógyítani, az akkori pedig szinte egyáltalán nem tudta. Így anyám 33-34 éves korától egy lábgépet viselt, és a mozgása hirtelen, szinte csak a házban való közlekedésre korlátozódott. Ez valami borzasztó dolog lehetett neki, egy szép, fiatal, egészséges nőnek, de azt hiszem apámat is mélyen megrázhatta. Mai fejjel úgy gondolom, annak a mérhetetlen sok veszekedésnek, aminek tanúja voltam, ez is lehetett az egyik kiváltója. Az okokra természetesen csak később gondoltam, hiszen anyámat én már úgy ismertem meg, és fogadtam el, lábgépestől.

Ha azt mondanám, hogy lelkiismeret furdalásom van, akkor az, nem fedi azt az érzést, ami bennem van. Inkább úgy érzem, nem tettem meg mindent, vagy nem eleget, vagy nem szerettem annyira, amennyire szüksége lett volna rá, hiszen valahol miattam kapta ezt a szinte elviselhetetlen terhet a vállára. Ő ezt soha nem éreztette, sem velem, sem testvéreimmel, de tudom, hogy a sok sírása mögött, valószínű, a betegsége okozta korlátozás is ott volt.

Az általános iskolában szinte mindig kitűnő tanuló voltam, köszönhetően annak, hogy jó fejem, felfogásom volt, így ha az órákon figyeltem, otthon már nem sokat kellett tanulnom, jutott időm játszani. Ez a jó tulajdonság végigkísért egész életemen. Csak ajánlani tudom minden gyereknek az órán való figyelést!!

Gyerekkoromban még pontosan, szinte hónapokra elosztva követték egymást az évszakok. Tavasszal nyíltak a virágok, - illatuk a mai napig kellemes emlékeket idéz fel bennem. Ragyogó időben locsolkodtunk Húsvétkor, nyáron meleg volt, és kánikulai strandidő, az ősz az ősz volt kellemes átmeneti idővel, és a tél az igazi havas tél volt. Mára ez is teljesen felborult. Az embernek a természetbe való egyre sűrűbb, és drasztikusabb beavatkozása (atomrobbantások, erdőirtások, ózonpajzs gyengítése, stb.) megváltoztatta a szabályos ciklikusságot, elpusztított állatfajokat, előcsalt egy csomó sosem ismert betegséget (eboli,HIV,rák,stb).Természeti katasztrófákat idézett elő olyan helyeken, ahol ezeknek hírét sem hallották, s olyan mennyiségben, mint amilyen soha nem volt.

Ezzel kapcsolatban borzasztó pesszimista vagyok. Úgy gondolom, hogy az ember elindította saját maga kipusztítását. Állandó példaként mesélem mindenkinek, hogy az általános iskolában a biológia vagy természettan órára mindenki be tudott hozni egy dobozban preparálva, legalább hatfajta lepkét, amelyeket az utcán fogtunk, egy sűrű levelű növénnyel leütve, hogy ne sérüljenek meg, míg ma már a Duna parti erdőkben is csak elvétve látni a legegyszerűbb káposztalepkét is, nemhogy villásfarkút.

Ha hívő lennék, azt mondanám, Isten elkezdte büntetni az emberiséget. De mivel nem vagyok igazi hívő, bár ateista sem, úgy gondolom, az a valaki vagy valami, aki irányítja az életünket- mert biztosan irányítják!!! - most már megelégelte, hogy az emberek mindig tönkreteszik a játékát.

Nem emlékszem rá, hogy szüleim valaha is elbeszélgettek volna velem, tanácsokat adtak volna, hogyan viselkedjek az életben. Maximum odáig jutottunk el, hogy „jó legyél!”,” vigyázz magadra!!”, „ne verekedj, csináld meg a leckéd!!”, a többit, azt hiszem nekem kellett megtanulnom.

Ha valamiért neheztelnék szüleimre, az csak az lehetne, hogy nem tanítottak meg minket franciául, holott mindketten perfektek voltak benne, hiszen nagyon hamar rájöttem, hogy egy idegen nyelv beszélése az egyik legfontosabb dolog, hogy boldogulni tudjon az ember ezen a Világon. Persze attól függetlenül, hogy csak akkor beszéltek otthon franciául, ha nem akarták, hogy mi gyerekek megértsük őket, sok mindent megtanultunk. A kitűnő nyelvérzék, a világcsavargás után, a második, a génekben rejlő tulajdonsága a leszármazottaknak. Ezért meg köszönet jár. Persze ezt a neheztelést nem kell komolyan venni, hiszen csak az emlékeimet idézgetem.

Mint legkisebb gyerek, mindig egy kicsit én voltam a kedvenc. Én kaptam a legnagyobb szelet húst, az utolsó kanál lekvárt, s talán a legtöbb szeretetet, simogatást is. Ezt a kisebbik bátyám nem jól viselte, s talán ezért is, - meg mert négy évvel idősebbként szerette az erejét fitogtatni – sokat szenvedtem tőle. Kedvenc kínzása volt, hogy – mivel egy ágyban aludtunk -, mindig a fejemre szorította a párnát, szinte a fulladásomig. Talán ezért sincs más régebbi emlékem vele kapcsolatban, legfeljebb az, amikor 1965-ben Bécsbe utazott, s én kikísértem a Nyugati pu.-ra, azt mondta: - Mondd meg otthon, hogy én már nem jövök haza Ausztriából!

Gyerekkorom igazi nagy eseménye az 56-os forradalom, vagy ellenforradalom volt. A pontosabb meghatározás kedvéért tudni kell, hogy amikor leverték, s utána 1989-ig úgy tanították az iskolákban, hogy ellenforradalom volt, az 1989-es rendszerváltozás után pedig forradalom lett. Hát körülbelül ilyen az egész történelem, a jók és rosszak szerepe folyamatosan felcserélődik, attól függően, hogy ki van éppen hatalmon. És ez nem csak a mi kis országunkra vonatkozik. A II. világháború után annyi partizán lett itthon, hogyha igaz lett volna, el sem vesztjük a háborút, vagy meg sem nyerjük. Ez is nézőpont kérdése.

Én már gyerekfeji tapasztalatból tudom, hogy aki aktívan részt vett az 56-os eseményekben, azt vagy lelőtték, vagy kivégezték, vagy börtönbe csukták, vagy disszidált. Erre fel 89 után sorozatban alakultak az un.56-os szövetségek, akik egymással veszekednek, hogy ki volt igazi forradalmár, ki nem volt ott ekkor, meg akkor, ki volt legnagyobb főnök akkoriban … stb. Hát ez az, ami undorító.

Ebben az időszakban egy idősebb ismerősöm arra kért, igazoljam, hogy ő a bátyámmal (aki disszidált Ausztráliába) harcolt, és megsebesült 56-ban, mert így komoly jogi segítségben és egyéb kedvezményben részesülhet most, öreg korára. Mondtam neki- tekintettel a rokkantságára - (amit nem a forradalom alatt szerzett) én kivételesen írok neki egy igazolást, de nem hiszem, hogy azt elfogadják.

Elfogadták!!!! Egy akkor kilenc éves gyerek igazolását. Hát ennyit ezekről a szövetségekről. De a forradalom az buli volt a javából!! Kispesten laktunk, és a Vöröshadsereg útján, a Kölcsey mozival szemben lévő pékségbe jártunk ki kenyérért. Amúgy a bevásárlás mindig is a gyerekek feladata volt. A mai napig ismernek a régi kofák, vagy az ő gyerekeik a Kossuth téri piacon.

Állunk sorba a kenyérért, s egyszer csak valaki elkiáltja magát - Jönnek az oroszok!!, majd lövéseket hallottunk. Én többedmagammal berohantam a nem messze lévő Gábor Andor utca első széles kapualjába - ez egy régi épület volt-, majd a lövöldözés megszűnése után visszamentünk a pékséghez. Akkor láttam először halott embereket, akik a golyózápor elől már nem tudtak elmenekülni. Haza kellett menni kenyér nélkül, sőt miután elmeséltem mi történt, apám többet nem engedett el olyan messzire.

Legidősebb bátyám, Pityu is csak úgy él az emlékezetemben, hogy egyszerűen eltűnt otthonról. Valószínű, hogy részt vett a fegyveres harcokban, de ezt már soha nem tudjuk meg. Én is csak abból gondolom, hogy amikor disszidált, a sufni ereszaljában egy forgódobos géppisztolyt találtam. Ez már akkor volt, amikor már mindennek vége lett, és mi gyerekek a környező utcák árkaiból, csatornáiból összeszedtük az eldobott fegyvereket, majd később a helyi rendőrnek leadtuk a bátyám géppisztolyával együtt.

De addig még jól szórakoztunk. Az összeszedett kispuska lőszerekkel, a sarki tűzfalra rajzolt körökbe lőttünk célba úgy, hogy a lefektetett töltényekre téglával ráütöttünk. Így utólag rágondolva, ez nagyon veszélyes volt, mivel a töltény könnyen elfordulhatott volna ütés közben, és a golyó a lábunkat találja el. Arról nem is beszélve, hogy a környékbeliek azt hitték az utcában még zajlik a forradalom.

Igen, ez nekünk akkor óriási „buli” volt.

Nem tudtuk, hogy az események alapvetően meghatározzák későbbi életünket, s így visszagondolva – micsoda kontraszt !!! -, talán azok voltak életem legboldogabb, leggondtalanabb napjai.

II. rész

Egyszer csak megszűnt minden durrogtatás, és vége lett a forradalomnak. A boltok nehezen nyitottak ki, nem volt áruellátás.

Emlékszem, minden héten, mint a Messiást vártuk a „túrós nénit”. Ő egy Pest közeli faluból jött fel minden hét csütörtökjén, hátán egy nagy batyuval, amiben finom házi készítésű vaj, túró és tejföl volt. Mert ezek a „buta” tehenek nem tudták, hogy forradalom van, meg kellett fejni őket, s mivel sokáig nem mert senki közlekedni, feldolgozták a tejet ennek-annak.

Fűteni csak a környékbeli erdőkből hozott fával, meg az elhagyott házakról ellopott léckerítésekkel tudtunk. De TÜKER alágyújtósunk, az volt. Ez egy cigarettadoboz nagyságú, zsírpapírba csomagolt, olajozott fűrészpor volt, ami elég sokáig tartotta a tüzet, amíg a vizesebb fák is meggyulladtak.

És ott volt még a „petrofor”. Ez meg egy petróleumfőző volt, alján egy tartállyal, amiből egy kanóc állt ki. A tetején volt két olyan rács, mint a mai gáztűzhelyeken, amire a főznivalót lehetett tenni. A tűztér elején volt egy 10x10 cm-es ablak, Mária üveggel beüvegezve (ez egy éghetetlen, csillámpapír szerű, valamennyire átlátszó anyag volt), amin keresztül lehetett nézni a láng intenzitását. Minden megjelenik előttem, ahogy beszélek róla, még a falon lévő petróleumlámpa, amivel takarékoskodás miatt sokszor világítottunk. Ennek minden háztartásban kötelező volt lennie, akárcsak az egérfogónak.

Sokszor fáztunk ugyan, mert a szobákat nem tudtuk fűteni, de mégsem voltunk betegek.

Lassan helyreállt a rend is. Az üzletek kinyitottak, legalább is a piacok, ahol élelmiszert lehetett venni, vagy cserélni. A Nyugat rendszeresen küldött segélycsomagokat, melyekből mindig a szerencsésebbek kaptak. Nem tudom, apánk hogyan intézte, talán a három gyerek miatt, de nekünk sokszor jutott a csemegékből. Ezek a csomagok tele voltak minden jóval: tejcsokoládé, tejpor, amerikai cigaretták (Camel, Chesterfield), amelyeket már szagolni is jó volt, s mivel senki nem dohányzott a családban, a cigik jó cserealapot adtak más fontosabb élelmiszerekhez.

Emlékszem néha kaptunk IKKA csomagokat - ez azt hiszem egy segélyszervezet volt-, benne klassz ruhákkal. Később, valószínű az emberek megnyugtatására, már lehetett narancsot is vásárolni. Képzeljétek, minden darab külön be volt csomagolva szép selyempapírba, amelyeket kisimítva gyűjtöttem sokáig egy nagy könyvbe préselve.

Szinte mindig az utcán voltunk. Egy beépítetlen saroktelken a tulaj- Dinnyés úr- megengedte, hogy focizzunk, de a feltétele az volt, hogy ki kell szedni az összes kukoricacsutkát a földből.

Vajon hány fiatal tenné meg ma ugyanezt, hogy focizhasson?? Többek között talán ezért is van ott a magyar foci, ahol van.

Nagyon sokat játszottunk, azóta már talán elfeledett játékokat. Hogy sose felejtsük el, ezért leírok egy párat:

1. Snúrozás : Akkoriban még voltak réz 10 és 20 filléresek. Főleg Húsvétkor játszottunk, mert akkor ezeket kaptuk a locsolkodásért. A nedves földre a pénzzel húztunk egy kb. két méter széles vonalat, aminek a két végét lezártuk egy-egy rövidebb vonallal. Ez volt az érvényes pálya. Elálltunk a vonaltól úgy három méterre, és mindenki dobott két pénzt a vonal felé. Próbáltuk egymás pénzét kiütni, ugyanis a győztes az volt, aki úgy dobta a vonalra a pénzét, hogy azt a vonal pont felezte. Rá lehetett dobni, hogy kiüssed, s ha már senki nem akart rádobni, akkor sorrendben elkezdődött a rítus.

Összeszedtük a pénzt, az első helyezett a markába fogta, összerázta, feldobta a levegőbe, majd amikor leestek a földre, a „fejek” az övé lettek. (tudjuk, ma is fejnek és írásnak nevezzük a pénzérmék két oldalát). Ezután jött a második, aki a megmaradt pénzeket dobta fel, s így tovább.

2. Adj király katonát : Két csapat felállt egymással szemben, és felváltva egy-egy katona nekirohant az élőláncnak, megpróbálva azt átszakítani. Minden nekifutásnál elmondtuk: - Adj király katonát! Nem adok! Akkor szakítok! Szakíts, ha bírsz!, s uzsgyi. Ha nem tudta elszakítani a láncot, akkor foglyul ejtették, s be kellett állnia az ellenséges csapatba. Ha sikerült neki, akkor elvihetett egy foglyot magával vissza. A játéknak akkor volt vége, ha az egyik csapat elfogyott.

3. Akinek a fejére esik, pap lesz: Feldobtunk egy követ a levegőbe, és mindenki rohant, amerre látott. Persze igyekeztünk a lehulló kő alá „irányítani” a srácokat. Közben kiabáltuk, hogy akinek a fejére esik pap lesz!! Mondanom se kell, senki nem lett pap, de egy páran dudorral a fejünkön tértünk haza. Elég hülye játék volt.

4. Golyózás: Ez egy igen régi játék, ami a szegény gyerekek játéka volt. Akkoriban sűrűn lehetett látni az utcákon gyerekeket, fél pár kötött harisnyával, ami tele volt agyag-, üveg-, acélgolyókkal. Az acélgolyót a sarkunkkal belenyomtuk a földbe - lehetőleg egy lejtősebb részen-, majd rádobtunk megbeszélt számú és anyagú golyót. Az így képződött lukba kellett belepöckölni a körmünkkel a játékban lévő golyókat. Mindig az azonos anyagú golyóval lehetett azonos anyagút elvinni, ha belökött egy golyót a lukba valaki. A legerősebb bejelentés az „üti-veri-bepikk, minden nekem ér” volt.

5. Ország-Világ: Valakinél mindig volt egy zsebkés. Rajzoltunk egy kb. ötven centi átmérőjű kört, majd az ujjainkra hegyével felállított kést megpróbáltuk úgy lebucskáztatni, hogy az beleálljon a földbe. Ha beleállt, akkor a penge vonalát meghosszabbítottuk a kör széléig, az lett a nyert terület. A hüvelykujjal kezdtük, majd sorba mentünk a kisujjig, persze csak addig, amíg a kés beleállt a földe. Ha nem a másik jött.

A papás-mamást már nem írom játéknak, de tény, hogy már zsenge fiatal koromban kiemelt érdeklődést tanúsítottam a másik nem iránt, ezért a fiúk által épített lombsátrakban sokszor tanulmányoztuk a lányokat.

Boldog idők voltak. Mindig lőttünk csúzlival madarakat, majd letisztítva, belisztezve, olajon vagy zsíron megsütöttük.

Ja tényleg, mi is az a csúzli? Ezt lehetett egy Y alakú fából, vagy hasonló alakra hajlított erős drótból készíteni. A két ágasra tejgumit kötöttünk, majd a felénk eső végeket átbújtattuk egy sliccelt bőrdarabon, ami a kőtartót képezte. Csomót kötöttünk rá, s mehetett a vadászat. A bőrbe kavicsot, vagy acélgolyót tettünk, kifeszítettük a gumit, majd célra tartva elengedtük. A felnőttek nagy örömére elég sok ablakot betörtünk vele.

Sajnos a suli is beindult. Volt egy rajztanárnőnk, a Takács Magdi néni. Sokszor megmutatta a saját rajzait, melyek között volt egy sorozata a „Szöszi”-ről. Suttogva mondta, hogy ez a Darvas Iván színész, de nem szabad róla beszélni. Már felnőtt korban tudtam meg, hogy be volt börtönözve a forradalomban való részvételért.

Tízéves koromban a nagybátyám, a Jeges (Gach Jani) levitt a Bp.Honvéd kölyökcsapatába focizni. Borzasztó büszke voltam, mert akkor még ez igazi kiváltság volt, ugyanis csak a tehetségesebbek maradhattak ott. Akkoriban minden gyerek valamelyik focista akart lenni, felvettük a nevüket, amikor az utcán játszottunk.

A meccseink vasárnap délelőtt voltak, de a pénteki edzés után mindenki hazavitte a szerelését, hogy vasárnap kézben hozza a meccsre. Naná, hogy szombaton egész nap abban fociztam. Irigyeltek is a többiek. Este anyám kimosta, és nem volt baj, ha nem száradt meg reggelre, akkor vizesen vettem fel. Megérte. A Jeges nagyon jó barátságban volt a Puskás Öcsivel, aki mindig küldött neki levelet, és különböző Real Madrid relikviákat (jelvény, zászló … stb.) Ez nagyon nagy dolog volt abban az időben, mivel nem volt szabad Puskásról, a disszidens katonatisztről még beszélni sem!! sic!!

Azt hiszem akkoriban voltam először szerelmes, de ez sem biztos. Akkor lehet, hogy azt hittem, vagy csak most hiszem úgy.

Talán ötödikes-hatodikos lehettem, amikor egy iskolai évzárón a barátaimmal felléptünk. Csináltunk egy faramuci zenekart. Hát az nem volt semmi. Volt egy dobos, egy úttörő dobbal, két szaxofonos, a trafikokban kapható szaxofon alakú fluszpapírral működő, dúdolós játékszaxival, egy tangóharmonikás, és én az énekes. Rocco Granata „ Marina”-ját adtuk elő, és én csak a nyolcadikos T. Marinak énekeltem. Nem vette észre, így meg sem hatotta.

Hát egyelőre ennyi. Ha lesz rá még módom, erőm, természetesen folytatom az emlékezést, még ha nem is nagyon bízok benne, hogy ez nyitott fülekre, és szemekre talál a mai fiatalok között. Azért remélem, egyszer a gyerekeim el fogják olvasni!!!

Szigetszentmiklós, 2012.január 14.