Mottó
„Egy „tömeggyilkos” gondolatai.”
Rosszkedvűen ébredt, mint minden nap, amikor ölni készült.
Éppen hajnalodott. A kelő nap elvakította, hirtelen azt sem tudta hol van. Már zsigereiben érezte a mai nap elkövetkezendő megaláztatásait, azt hogy hosszú évszázadok óta mindig mások döntenek helyette. Őt soha senki sem kérdezi meg, mi a véleménye a gyilkolásról.
A legelviselhetetlenebb az egészben az, hogy végre kell hajtani a parancsot. Őt így nevelték, ne ellenkezzen. Egy társadalomban mindig vannak vezetők és vezetettek. Ő az utóbbiakhoz tartozott. Pedig hányszor volt lelkiismeret furdalása a gyilkosságok után, hány álmatlan éjszakát virrasztott át. A gyötrődés, hogy - jól tettem, hibáztam, ellent kellett volna mondanom - kikészítette az idegeit, de kemény, akaratos típus volt, s újra és újra rendelkezésére állt megbízóinak. A hosszú munkával töltött évek alatt igazi gyilkológéppé vált. A foglalkozása sajnos közismert volt, de szerencsére sem gyerekei, sem rokonai, barátai nem voltak, akik előtt szégyellnie kellett volna a munkáját. Elég volt a maga önvádja nap, mint nap.
Ám most végre eldöntötte, hogy a sarkára fog állni, még ha ki is élezi a kapcsolatát megbízóival. Ma meg fogja tagadni az engedelmességet!!! Legalább egyszer az életében ne rajta legyen a meggyilkoltak árváinak átka, lássák meg az emberek, tud ő jót is tenni.
Acélos tekintete már látta az áldozatát, ahogy közelített hozzá, majd letérdelt eléje. Tekintete szinte könyörgött az életéért. Az ember pontosan tudta, hogy meg fog halni, de reménykedett a csodában. Úgy gondolta most jött el az ő ideje. Kegyelmi szavakra nyitotta száját, de csak hangtalan sikoly jött ki belőle, majd meghallotta a megszokott kattanást, és egy hangosabb kiáltást. A kattanás volt az, amely mindig kiszabadította helyzetéből, rohanásra-ölésre késztette, és ebből rögtön tudta, hogy ma is elveszi egy ember életét.
A guillotine tehetetlenül, sírva zuhant áldozatára.
2006.09.03.
Comments