Mottó
„Beszámoló a második életmentő műtétemről, tanulságul azoknak, akikre vár ilyesmi, s az ő családjuknak, barátaiknak, s minden jelenleg még egészséges embernek „
Bevezetés
Egy év telt el a hólyagrákom legyőzése óta, amikor elkezdhettem felkészülni testileg, lelkileg a rám váró következő műtétemre. Sajnos, - mivel a folyamatos CT vizsgálatok kimutatták a növekedést -, azzal nem áltathattam magam, hogy a hasi aortámban lévő aneurysma tágulatom magától meggyógyul.
Ettől függetlenül már a rák felfedezésének véletlensége mögött is az Istenek végtelen nagy szeretetét láttam, mintha figyelmeztettek volna: - Hé Te, figyu, van itt két dolog, amit el kell intézned, hogy tovább élj. Akarod? Akkor rajta indulj és gyógyulj!!
Tehát a célt kijelölték fentről, neki kellett vágni. Persze nem gondoltam, hogy ez egy sima út lesz, de azt sem, hogy majd felér két Párizs - Dakar rallyval, a végrehajtás közbenső bukásait, felállásaimat, az akadályokat, a körülményeket elemezve, és összehasonlítva a fenti verseny tulajdonságaival.
Előkészületek és dilemmák
Piszkosul bíztam az orvosomban, Dr. Dzsinich Csaba professzorban egy dolog miatt, amit a mai világban nem sokan csinálnak. Ez a dolog még 2005 novemberében történt (amikor a két betegségem kiderült , amikor választani kellett, melyik műtétet vegyük előre, a rákot, vagy ezt. Ő írásba adta, hogy most még nem kell érműtét! Hát ezt kevés ember tette volna meg, más, sokkal kisebb fontosságú ügyekben sem. Azonban ez akkor generált egy folyamatosan jelenlévő aggodalmat számomra, mégpedig azt, hogy megérem-e még a műtétet??
Mi is ez a betegség?
A közérthetőség érdekében elmondom, hogy ez a betegség egy főütőéri, érfalgyengeség okozta értágulat (aneurysma). Magas vérnyomással kombinálva eredményezheti az érfal szétdurranását, jó esetben csak elrepedését, amiben a különbség csak az, hogy a páciens tíz másodperc, vagy egy-két óra alatt hal meg elvérzésben. Orvosom még azt is hozzátette egyszer, hogy ha a Klinikán történne meg a szétdurranás, akkor is csak húsz százalék esélyem lenne a túlélésre.
Tessék, tessék, - mint a piacon -, Hölgyeim és Uraim, lehet választani!!!Az utolsó 2007.májusi CT vizsgálat adatai eldöntötték véglegesen, hogy ebben az évben mindenképpen meg kell operálni, mivel a tágulat növekedése elérte a kritikus mértéket. Megcéloztunk egy október elejei újabb CT vizsgálatot, majd utána a műtét kijelölését.
Amikor kijöttem az Érsebészeti Klinikáról újabb aggodalommal „gazdagodtam”. Megbeszélésünk alatt végig azt éreztem, hogy bizonytalan az operációm lehetősége, mivel az Állam, vagy az OEP beszabályozta a havonta elvégezhető műtétek mennyiségét. Függetlenül attól, hogy ezt a professzor nem mondta ki, az utólagos konklúzióm az lett, hogy ez az ember szégyelli közölni velem, elképzelhető az is, hogy ígérete ellenére sem tud megoperálni.
Hogy egy kicsit sarkítsam a dolgot, halálra lettem ítélve az Állam által. Hát ez lett az újabb gondom, s egyúttal dilemmám, hogyan tovább. Aggodalmamban, illetve helyzetelemzésemben megerősített a TV riportja, amiben kiderült, hogy szinte üres két jól felszerelt műtő az Érsebészeti Klinikán, mert nincs pénz operációra.
Nem vagyok egy feladós típus. A kedvemet könnyen el tudom veszteni, mint minden Iker, aki megunja a játékát hamar, de ez most nem játék volt. Magamért, és a családomért nagyon tudok harcolni. Hirtelen sürgős lett az operáció bebiztosítása.
Hogy az ember mennyire tudja félteni a kis szaros életét!!??
Megtudtam, hogy ki lehet váltani az OEP-nél (Országos Egészségbiztosítási Pénztár) egy un. EU TB kártyát, amire az EU területén belül olyan egészségügyi ellátást kapok, - sürgősségi esetekben -, mintha ott lennék biztosítva. Arra gondoltam - mivel korábbi beszélgetéseink során kiderült, hogy a professzor külföldön is operál meghívásra -, megpróbálom majd megszervezni egy üdülés kapcsán odakint az operációmat.
Előtte azonban - mivel egy TV vetélkedő során nyertem egy jelentősebb összeget - utána néztem, hogy van-e lehetőség kifizetnem a saját műtétem árát. Nem volt, sőt az EÜ.kormányzat megfenyegetett minden orvost, ha megpróbál előbbre venni valakit is a műtétre várók sorában, akkor komoly büntetésre számíthatnak. A kör bezárult, mivel csak sürgősségi esetben lehetett volna engem megoperálni, - ami az én értelmezésemben érrepedés okozta rosszullétet jelentett -, de ez a sürgősség rögtön okafogyottá is vált volna, mert mire a műtőbe érek, úgyis elpatkoltam volna. Ez volt korunk legújabb „22-es csapdája” Joseph Heller után szabadon.
A legszomorúbb, és legdrámaibb csak az volt, hogy ebben a történetben én voltam Yossarian , s az én életemre ment ki a játék. A meccsem nem állt valami jól.
Eljött az idő felkeresni professzoromat, adjon valami tanácsot, hogy tudok kimászni ebből a slamasztikából. Első blickre úgy nézett ki, csak hozzátesz még egyet a gondjaimhoz. Jelezte, hogy ma van itt az Érsebészeti Klinikán utoljára rendelni, mert munkahelyet vált, de azért ne féljek, mert elképzelhető, hogy az új helyen majd meg fog tudni operálni mielőtt szétdurrannék. Bizalmam felé továbbra sem rendült meg egy pillanatra sem, de aggódásom nem nagyon csökkent. Várakozó álláspontra helyezkedtem.
És az események ezerrel felgyorsultak
Három hét múlva beindulnak az események. A „helyzet csak fokozódik”, mondaná Pelikán elvtárs a „Tanú”- ból. Hangposta üzenetet kapok egy számomra ismeretlen orvostól, hogy professzorom kérésére, a következő hét keddjén jelenjek meg érfestésre a Honvéd Kórházban, vagy ahogy most hívják, Állami Egészségügyi Központban, s hozzak magammal beutalót.
Az olvasó észre fogja venni- függetlenül attól, hogy azért itt komoly dolgokról van szó -, hogy innentől humorosabbra veszem a leírást, azért is, mert a történet ettől kezdve, már gondjaim megoldásáról szól, az én nagy-nagy örömömre.
A most felújított és nem rég épült új kórházépület első pillantásra lenyűgöz. Építészként szakmai szemmel nézem, és csodálom a külső vörös klinker burkolattól a beltéri váltakozó színű, márványburkolatokig, a légiesen egyszerű formájú nagy terek és a dizájnos liftek, ajtók, székek, fotelok el nem mondható összhangját. Azt hittem rossz helyen járok, nem akarom elhinni, hogy ilyen van Magyarországon.
Ezt látni kell!! És még csak beléptem az épületbe!!
Jó, jó, itt is sorba kell állni a regisztrációért, majd a különböző sarokpontokon elhelyezett biztonsági - és tájékoztató őrökkel való konzultáció után felérek az Érsebészeti Osztályra.
Keresgélés közben rám szól egy robot: - Kérem, álljon félre, elzárja az utat! Áruszállító robot vagyok. Kérem, álljon félre!
Földbe gyökerezik a lábam. Később tudom meg, hogy itt robotok szállítják az ételeket, és az ágyneműket külön-bejáratú lifteken. A papírok elintézése után levezetnek másodmagammal oda, ahol az érfestést fogják elvégezni. Ülünk egy előváróban, és próbálok lelket önteni az idősebb hölgyekbe, nyugtatva őket azzal, hogy nekem már csináltak ilyet, csak egy kis melegséget fognak érezni a testükben, amikor a kontrasztanyagot befecskendezik, lótúró az egész … stb.
Kijön hozzánk zöld ruhában, zöld sapkában egy fiatal csaj, innentől már én is aggódok. Nem tévedtem, a lány elmagyarázza, hogy a vizsgálat műtéti körülmények között fog történni, fájdalommentesen stb.stb. Sajnos a műtéti körülményekről nem a sterilitás jut elsőre eszembe, de megpróbálok jó képet vágni a dologhoz. Behívnak, levetkőztetnek, fertőtlenítenek és felfektetnek egy asztalra, letakarva egy műtéti lepellel, csak a kari vénát szabadon hagyva.
Előttem egy bármely irányban robotszerűen mozgatható hatalmas képernyő, alattam egy ugyanennyire mobil (le-fel-előre–hátra) ágy. Felettem egy 50x50 cm-es szürke négyzet néz velem farkasszemet, majd el-elmozdul oldalirányba lapjában vízszintesen, mintha közben kérdezné hát te ki vagy, majd körbejár, rám-csodálkozik, felismerve, ja te vagy az? Egy pillanat alatt képes bármilyen irányból rám-tekinteni. Hihetetlen.
Katétert vezetnek a vénámba, s egy égi hang (rendező-orvos) irányításával mozgatják a testemben, s adagolják a kontrasztanyagot. Ahogy hanyattfekszem kiterítve, meghallom a csinos lány hangját, aki megfogja a kezem:
- Segítene nekem, kérem? A lovag feléled bennem: - Csak nem fél kedvesem, nyugodtan szorítsa csak a kezemet!
A jelenlévők kuncogását csak a bennem lévő katéter remegő mozgása jelzi. Már megint tévedtem. A lány csak azt akarja, hogy tartsam azt a csövet, amelyen keresztül a kontrasztanyag bejut az ereimbe. A sündisznó leszállt a felmosókeféről.
Visszasétálunk az osztályra, végre beszélhetek a professzorral. Kérdezem tőle mi ez a rohanás, hiszen októbert céloztuk meg a műtéttel, én pedig úgy látom, megkezdődtek az előkészületek?
Igaza van, jól látja, mondja, talán nem volna baj egy kicsit előre hozni a megbeszélt időpontot. Ja, és mivel - számomra meglepetésszerűen - ma már nem mehetek haza az érfestés miatt, és másnap délutánig kér egy visszajelzést, hogy mehet-e a műtét. Felhívja a figyelmemet, hogy sok emberrel ne konzultáljak ebben az ügyben, mert el fogok bizonytalanodni. A döntésemet magam hozzam meg, mert más érdemben úgysem tud választani helyettem. Ezt én a betegségeim kiderülésekor már pontosan tudtam.
Van egy napom, de tulajdonképpen egy éjszakám a döntésre.
Másnap reggel csak megerősítenek abban, hogy ez nem is olyan egyszerű döntés.
El kell mennem az anaszteziológiára az adatok felvétele miatt. Az altatási specialista doktornő kőkemény részletességgel, és mellébeszélés nélkül elmagyarázza mit fognak velem csinálni a műtét során. Megijeszt azzal, hogy a nagy súlyom miatt még pót érzéstelenítő lehetőséget kell beépíteni a gerincem környékére is, de nem tudni elég lesz-e. Már bánom, hogy nem vettem annyira komolyan a lefogyást, amit a professzorom kezdettől fogva ajánlott.
Miről is kellett döntenem?
Felborítva minden munkám, tervem adta időbeosztásomat, át kell csoportosítanom az ügyeimet, kockáztatom munkahelyem megtartását, bevállalom, hogy nem biztos a felébredésem a műtétből, szemben a még leélhető 2-3 hónapról, vagy, ha életben maradok, akkor végig kell aggódnom, hogy nem kapok semmilyen fertőzést, a szervezetem befogadja a műért. Ezzel szemben áll a másik alternatíva, éspedig, hogy bármikor felbukhatok az utcán, ha szétdurran az ütőerem, de még az is előfordulhat, hogy esetleg megáll a tágulás, és tovább élek vidáman.
Hát erről volt szó. Az érveket pro és kontra végigvezettem, logikusan ütköztettem őket egymással, majd meghoztam a döntésem, hogy nem tudok dönteni. Ez már a nem is tudom hányadik 22-es csapdája volt.
Aztán beszéltem fiammal, aki a hiúságomra építve csak azt hajtogatta, milyen erős vagyok, s így délután kettőre megszületett a döntések döntése. Bejelentettem a professzornak, hogy:
- Ide figyelj, doki! Tépd szét az ereimet! Essünk túl rajta a k…. anyját!!
Ezt így persze csak magamban gondoltam, kimondva csak annyi lett, hogy „vállalom a műtétet”.
Péntekre be kellett mennem különböző vizsgálatok elvégzésére, hogy hétfőn meg tudjanak operálni a tervezett időben. Az elővizsgálatok során további csodákkal találkoztam. A röntgenben például olyan gép van, hogy csak fel kell emelnem a kezem és a gép körbejár, lefotóz innen-onnan, mint egy modell fotózáson. Forog, pörög, épp hogy nem beszél.
Hát ez nem egy SZTK-s világ, már aki tudja, miről beszélek.
A műtét, és ami utána jött, továbbá az én utóérzéseim
Azt már tudtam, hogy a legjobb helyen vagyok. Most már csak a műtétre kell koncentrálnom.
Jaj, nem is mondtam. Hogy-hogy nem itt tágasak a kórtermek, valaki kitalálta legyen mindegyik légkondis, saját hűtőszekrénnyel, szalagfüggönnyel, külön WC-vel, külön zuhanyzóval. A rozsdamentes szemetesekben naponta háromszor cserélik a zsákokat, minden ágy fölött oxigén csatlakozási lehetőség, működő nővérhívó, ami addig cseng, amíg a kiérkező nővér egy ellenőrző táblán be nem nyomja a megérkezés gombját.
Hát ez nem semmi.
De nehogy elbízzák magukat egy pár szót a negatívumokról is. Nem tehetek róla, kibújik belőlem az építész műszaki ellenőr, a szervező, tervező, s muszáj a hibákról is beszélnem.
A burkolatok, felületképzések, nyílászárók, hibátlan munkák, de.:
- a falon lévő TV állványnak több méteres körzetben nincs sem antenna-, sem elektromos csatlakozója. Persze ettől függetlenül a ráhelyezett TV-t lehet nézni, csak a benne lévő műsort nem
- a mosdóban minden rozsdamentes, a WC-ben úgyszintén, de a rozsdamentes WC papír tartóban papírt még nem láttam
- látszik a sok pénz, amit beletettek ebbe az intézménybe, de nem futotta a kis fém éjjeliszekrények cseréjére. Azok ugyan újra lettek festve, de a fiókok, ajtók továbbra is kétemberesek, ezeket egy intenzívről jött beteg oldalra kinyúlva képtelen kinyitni. Pedig talán ez lenne a legfontosabb funkciója (a könnyen nyithatóság) a beteg szempontjából. Ugyanígy sajnos a legtöbb helyen megmaradtak a régi, átfestett, kórházi, szabvány vaságyak, a maguk - számomra már régóta szenvedett - rövidségükkel.
- a belsőépítész szép, magas öltözőszekrényeket tervezett a szobákba, de vagy nem volt még betegként kórházban vagy másodállásban kosárlabdás, de az biztos, hogy egy normális ember, még ha nem is beteg, képtelen feltenni valamit a felső polcra a kb.2,5 m magas szekrényekbe.
Az összhatás persze az a csoda, hogy Magyarországon ilyen kórház van, de a tervezők olyan nagyon ne bízzák el magukat. Remélem, hogy olvasnak, hátha a következő milliókba, milliárdokba (mert a felújítás, átépítés folytatódik) már beleférnek majd ezek az apró, de fontos betegigények is.
Most már aztán tényleg csak a műtétről, mert még nem is kaptam semmi altatót, de mégis félre -, és másról beszélek. Megpróbáltatásaim vasárnapi befekvésem délutánján kezdődnek.
Kezdettől fogva próbáltam megjegyezni a körülöttem lévő orvosok nevét, beosztását, az idő azonban kevés volt erre. De kitaláltam megkülönböztető neveket nekik. Ezeket kizárólag az első benyomásaim alapján tettem.
Úgy folytatódott, hogy Kevésbeszédű Tóth főorvos beépített a nyakamba egy un.” kanült”, ami egy több kiállású csatornarendszert takar, ahonnan ki-és bejárat van az ereimbe. Szerencsére mindig ledugózták. Hát ez igen fájdalmas volt, mivel valószínű a felajzottságom (nem szexuális) miatt nem akart hatni rám az általa adott sok érzéstelenítő. Amikor már azt éreztem, hogy varrja a bőrömet, azt hittem már a műtéttel is kész vagyunk. Sajnos ez csak egy egyszerű ambuláns kezelés volt.
Reggelre már igencsak be voltam szarva. Szerencsére csak gondolatban. Trendiből itt is leborotválnak műtét előtt, mint a hólyagrák operációmnál, majd végig magyarázva matattak a gerincemnél valami érzéstelenítés miatt, és mintha elvágták volna. Innentől semmire sem emlékszem. Megnyugtatok mindenkit, aki hasonlóképp, mint én féltem, ő is fél attól, hogy esetleg belehal a műtétbe, az ne féljen, mert észre sem fog venni semmit, ha mégis belehal.
Az intenzíven téregetek magamhoz.
Kedvesem és lányom rekonstruálják számomra a történteket. Ezek szerint mikor kihoztak a műtőből, valami olyasmit érezhettem, mint a 30-as években Amerikában a fogságba esett ufonauta, a tudományos vizsgálatok folyamán.
Le akartam tépni magamról az oxigénmaszkot, és az összes testemből kilógó csövet, védekező mozdulatokkal csapkodtam, mint egy vak bokszoló. Elég sokkoló látvány lehetett kedveseimnek. Valahogy lecsillapítottak, és így visszajött a régi formám. Állítólag egy csinos nővér fésült meg, akitől megkérdeztem, hogy jó-e a séróm, s nem tudna-e ott lent is megfésülni. Családom jelenlévő tagjai ekkor már tudták, hogy túl vagyok a nehezén. Hamar kiderült azonban, hogy jobb, ha igyekszem minél gyorsabban regenerálódni, mert ha itt maradok sokáig, abból baj lehet.
Először is a 24 órás ott tartózkodásom alatt szinte senki nem nézett felém, egy zöld-sárga ruhás nővéren kívül, de mintha neki is bűntudata lett volna emiatt. Pénzt legalább is nem mert elfogadni tőlem. Egy szőke nővér úgy kerülte a munkát, ahogy csak tudta. Tipikus volt, más szakmákban is ismertek ezek a trükkök. Fogott valami dobozt a kezében, azzal sétálgatott le-fel, néha megállt, leült, próbálta elhitetni a többiekkel, hogy dolgozik. Szerintem mások is kiszúrták, de csak a háta mögött hallottam nem tetsző megjegyzéseket. Ami végtelenül elszomorító volt, hogy egész ott tartózkodásom alatt állandó téma volt, hogy kinek mennyi (nem kis mennyiségű) túlóráját nem fizették ki. Miért nem jönnek rá a vezetők (s nem csak itt !!!), hogy elégedetlen emberekkel nem lehet dolgozni, eredményt elérni, azok csak generálják a további hibákat??!!??!!!
A sétálós nővér késő este (csak gondolom az időt) odajött hozzám, és amikor felhívtam valamire a figyelmét, amit a professzorom mondott, akkor kijelentette, majd ő tudja, mit kell csinálni. Itt kezdtem kétségbeesni. Megkérdeztem őt, hogy orvos-e,- tudva a választ-, majd durván „ megkértem „ , hogy még egyszer ne jöjjön a közelembe sem. Egy szót nem szólt, csak az arcán látszott a döbbenet és a sértődöttség, de megfogadta „kérésemet” mindig tartott tőlem hat-nyolc lépést. Iszonyú erővel és hittel neki kezdtem gyógyulni.
Az ügyeletes fiatal orvos óránként megjelent, igen furcsán minimum három lépést tartva a betegektől, elkápráztatta a nővéreket cirka húsz szavas latin szókincsével, majd elégedetten távozott, felkészülni a következő órai színielőadásra. Hát mit mondjak, nem így képzeltem el egy Intenzív Osztályt. Innen menni kellett nagyon gyorsan. Hála Istennek másnap délben már az Érsebészeti Osztályon voltam.
Bőbeszédű Tóth főorvos nagyon kedvesen fogadott, elmagyarázva mindent a múltról, a jövőről, majd elaludtam. Nem engedtem, hogy látogatók jöjjenek hozzám, - mert irtózatos fájdalmaim voltak -, kivéve a kedvesem és lányom, de meglepetésre - lábműtéte miatt szobafogságra ítélt - fiam is meglátogatott. Irtó jól esett, hogy mankóval le-föl lépcsőzött egy lábon, csak hogy lásson, és erőt adjon nekem a látogatásával. Még most is elérzékenyülök.
Eddig is tudtam, hogy a hit, a szeretet borzasztó nagy erők, s nem véletlenül kértem rokonaimat, barátaimat, írótársaimat, hogy hétfőn reggel szorítsanak nekem, és küldjenek energiát, de most már száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ez működik, mert minden úgy történt, ahogy szerettem volna.
Sajnos még két napig óriási fájdalmaim voltak a hasamnál, és a derekamon hátul. Különböző fájdalomcsillapítókat kaptam, különböző hatásokkal. Az egyik, amit tudom, hogy a gyógyulni akaró kábszeresek is kapnak, hallucinációkat okoztak. Háromarcú embereket láttam, akiknek az arcuk egy idő után piros foltokra oszlott, majd eltűntek, s megjelentek hosszúorrú hangyászsünök. Ezeket háton úszó patkányok követtek. Maga a történet sem volt semmi, de a lényeg csak az maradt, hogy nem csökkentek a fájdalmaim. A következő gyógyszerpróbálkozás meg azt idézte elő, hogy harminc-negyven éve történt események képei jelentek meg előttem, mint egy számítógép internetes ablakai. Ezekből újabb és újabb ablakok nyíltak, annyi információval ellátva, hogy úgy éreztem nincs elég hely erre az ágyon, és leesek róla. Most meg ezért nem tudtam aludni, s a fájdalmam sem csökkent. Harmadjára megtalálták a megoldást, de az is lehet, hogy már természetesen is csökkent a fájdalmam három nap után.
Igazi problémám a székletemmel volt, mármint a nem székletemmel. Inger ilyenkor van, de a felvágott has elég érzékeny, hogy ráerőltessünk. Most jut eszembe, még le sem írtam mit is csináltak velem ott a műtőben. Gyengébb idegzetűek ezt a fejezetet hagyják ki. Nekem is borsódzott egy kicsit a hátam, amikor az egyik érsebész elmondta nekem.
Tehát felvágták a hasamat olyan harminc cm hosszan függőleges irányban, mint a harakirizők, majd a beleimet kitették egy tálcára, a mellkasomra. Ezek után átvágva a hashártyát és az útban lévő rétegeket, rátaláltak a kitágult hasi főüteremre. A két láb felé menő un.Y rész felső részét, ami egyben a tágulat alsó vége, és a tágulat szív felé eső tetejét elcsíptették a vérátfolyás kizárására. Így a vér cirkulációja megszűnt arra az időre, amíg a közbenső szakaszon dolgoztak az orvosok. Igyekezni kellett, mert az agy csak egy bizonyos ideig bírja vérellátás nélkül, de magát az érműtétet gyorsan megoldották. A tágult eret függőleges irányban felvágták, a benne lévő vérrögöket kipucolták, majd egy műér implantátumot helyeztek el belülre. Ezek után nem volt más hátra, mint a kitágult, felvágott eret újra visszavarrni, (persze szűkebbre), a vércsapokat apránként kinyitni, a körforgást helyreállítani. Belek vissza, has bevarrva, jöhet a következő.
Ugye milyen egyszerű???
Hát nem.
Álljon itt leírhatatlan, kimondhatatlan csodálatom, és köszönetem ezeknek az embereknek, akik szinte Istent játszva mentenek meg embereket a rokkantságtól, a haláltól, oly természetességgel, mint ahogy egy órás összerak egy régi típusú órát.
Csak akik épp eszembe jutnak, de nem teljes a lista: Dr.Dzsinich Csaba operáló professzorom,
Sir Lancelot Vallus adjunktus, aki hatalmas termetével, bajszával olyan volt, mint egy középkori angol lovag, a Kevésbeszédű Tóth főorvos, aki ha megszólalt csak fontosat mondott, a Bőbeszédő Tóth főorvos, akinél a sok beszéd ellenére sem volt sok az alja, Örökmozgó Barta adjunktus, a Jóindulatú Kicsi Szemüveges, a Kezdő Mosolygós Ügyeletes és a többiek. Elneveztem őket Emberképző Művészeknek, mert amit csinálnak, az már maga a művészet. Többen közülük katonaorvosok, akiken pontosan látszik a „tartás”, a fegyelem, a felelősségvállalás. Senkinek sincs egy felesleges szava sem, csak lényegre törően analizálnak és adják ki utasításaikat.
Ezek az emberek reggeltől-estig a kórházban vannak, szinte folyamatosan operálnak, fáradhatatlanok, hivatástudatuk, emberi tartásuk lenyűgöző. A helyszűke miatt a fogadópultnál tartott reggeli, a professzorral közös, szinte nyilvános helyzetelemzések, szerintem tankönyvbe valók lennének. Ahogy az idősebb professzor magyaráz, s ahogy a fiatalok megpróbálják észrevételeikkel segíteni a még tökéletesebb diagnózis felállítását, az valami elképesztő.
Valahogy a mai helyzetben politikusainknak is úgy kellene tekinteni az országot, mint sok kis beteg állampolgárt, akinek az élete attól függ, hogy mennyire pontosan diagnosztizálják a bajt, gyógyulásának záloga pedig az átgondolt, átbeszélt, legoptimálisabb műtéti beavatkozás függvénye lenne, s a megfelelő terápia kialakítása is csak egy nagy, közös megbeszélés alapján lenne meghatározva.
Mert teljesen biztos vagyok benne, hogy ezek a sebészek nem marják egymást politikai hovatartozások miatt, hiszen akkor ezt a cikket már talán én sem tudtam volna megírni.
Mert jól dolgozni, eredményt elérni csak nyugodt körülmények között lehet.
Végezetül hadd köszönjem meg mindenkinek, aki hitének erejével, szeretetével, szaktudásával segített nekem legyőzni ezt az alattomos betegséget. Újra süt a nap a szemembe, az élet olyan szép, csak meg tanulnunk örülni a kis dolgoknak is, hát még az ilyen nagynak, mint ami velem történt.
EPILÓGUS
Ezt az igencsak szubjektív tudósítást azoknak írtam, akik még előtte állnak hasonló műtéteknek, de hozzátartozóiknak, szeretteiknek is, hogy tudják, milyen rendkívüli döntéseket kell hoznia néha a beteg embernek. Talán az írásom elolvasása után jobban megértik szeretett betegeik aggodalmait, elkeseredettségeiket, és közös megbeszéléssel ki tudják választani a megfelelő terápiát mindenki lelkének gyógyítására.
2007.szeptember 9.
Comments