Az egyik szemem sír, a másik nevet.
Uram, vagy Akárki, aki elrendezted a Földet, az embereket, azok életét, s egyáltalán mindent ebben a cudar Világban, nagyon ügyes voltál. A választást megint az emberre bíztad, mint annyi másszor egy élet folyamán. Hogy tudtál kitalálni olyan helyzetet, amikor egy eseményen résztvevők egyszerre vidámak, és szomorúak is!!! Hihetetlen!!!!
Így hatvan felett, közeledvén életünk végéhez, mindnyájan szeretjük felidézni a régi, szép emlékeket, s még ha csak képzeletben is, de újra átélni azokat. Erre szolgálnak az egyre sűrűbb érettségi találkozók, a sportegyesületi találkozók, és ha hiszi, - ha nem valaki, a volt munkatársi találkozók. Nekem szerencsére, vagy szerencsétlenségemre mindháromban van részem.
De miről is beszélek ?
Az érzelmek káoszáról, a tehetetlenségről, a megváltozhatatlannal szemben, az élet okozta leépüléssel való szembesülésről, egyáltalán az elmúlás döbbenetéről, visszafordíthatatlanságáról.
Mi, résztvevők mindhárom eseményt izgatottan várjuk. Már készülünk a viccekkel, adomákkal, s persze várva ugyanezekre a többiek részéről. Jól esik látni a régi arcokat, feleleveníteni az elfeledett kapcsolatokat, diákszerelmeket, sportbálokat, edzőtáborokat, iskolai csínytevéseket, meccseket, közös üdüléseket a gyári szakszervezeti üdülőkben. Önfeledt mosoly, nevetés,- mosoly, nevetés hátán, kipirult arcok. – s nem az elfogyasztott alkohol hatására – egymás szavába vágás, csak hogy mindenki elmondhassa azt a jót, amire emlékszik. Szeretnénk megosztani az örömöt a többiekkel, csak azzal is, hogy emlékeztessük őket egy olyan eseményre, amiben ugyan benne voltak, de már nem emlékeznek annyira. Ölelgetések, puszilkodások, boldogság kicsiben!!!
A sors azonban kíméletlen. A fekete leves is megérkezik. A fejünkben valahol benne van, - hiszen azért is próbáljuk minél sűrűbb rendszerességgel megrendezni ezeket a találkozókat -, mert minden évben valaki hiányzik a táncból. Tudtuk, hogy beteg, de azért bíztunk benne, hogy még látjuk. De nem. És ez borzasztóan elrontja a kedvünket. Körbe-körbe nézünk, kit nem látunk, majd azt próbáljuk megfejteni, hogy ki is az az öreg pali, vagy csaj, akit nem ismerünk fel elsőre. Ami azonban elkeserítő, hogy látjuk a sok megöregedett, megbetegedett barátunkat. Hirtelen nem is tudjuk, hogy őket sajnáljuk, vagy mi örüljünk, hogy mi még nem vagyunk hasonló állapotban, vagy legalább is azt hisszük. Mindenképpen elszomorító. Az interneten kapjuk a rossz híreket – egyre sűrűbben -, kinek mikor lesz a temetése, s lassan ez lesz az az „állandó” program, ahol még összefutunk az ismerősökkel. Azonban azt el kell mondani, hogy végül a hangulatunkban az öröm győz, mire a találkozó első harmadán túljutunk. És ez reményt ad a jövőre nézve. Mivel most egyike vagyok egy-két találkozó szervezőjének, s pozitívan gondolkodójának, a következő ígéretet teszem:
Ha esetleg ezen baráti társaságok tagjai közül csak egyedül én maradnék életben, ígérem, akkor is megszervezem a találkozókat, s koccintok magammal az elhunyt barátaim emlékére!!!!
2014.június 11.
Comments