Mottó
„Keserédes írás az élet elértéktelenedéséről.”
Meg akart halni.
Pontosan tudta, hogy meg is fog. Amikor hűséges társát elvesztette - akivel hosszú-hosszú időn át elválaszthatatlanok voltak -, érezte, hogy valami elpattant. Tudta, hogy előbb-utóbb ő is követni fogja, mert ez a cudar, kifordult, aljas Világ megöli a hozzájuk hasonlókat. Kivetette, eltaposta őket, s ha még egy páran szembe is mertek szegülni a közakarat kérlelhetetlenségével, célirányosságával, szinte minden azt sugallta, ezekre már nincs szükség.
Pedig de szép is volt.
Valamikor régen az emberek büszkén vállalták a kapcsolatot velük. Viselkedésükből, beszédjükből csak úgy áradt az irántuk érzett tisztelet. Amikor a szülők rámosolyogtak kicsinyeikre, s azok vissza rájuk, mily csodálatos érzés volt. Amikor a fiú először szorította magához a lányt úgy, mintha soha nem akarná elengedni, s a lány elvesztve erejét, remegő lábakkal, kezekkel kapaszkodott a fiúba, nehogy megszűnjön a varázs. Amikor még meg merték mondani az emberek egymásnak az igazat, amikor az érzelmek széttörték a láncokat, szabad befolyást engedve szavaiknak. Amikor az emberek még bele mertek nézni a másik szemébe, amikor vele, és társával való összetartozásukkal nem volt szégyen büszkélkedni, amikor egy mosoly elég volt arra, hogy rájöjjenek, közös az ismerősünk. Nem kellett soha hívni őket, akkor és ott voltak, ahol szükség volt rájuk. Hány embert békítettek meg, hánynak szereztek örömet, lehetetlen megszámolni.
És most mindennek vége. Ilyen Világ alakult, ahol a magunkfajtáknak lejárt az ideje.
Meghaltak.
Sírfájukon tanulságos felirat lesz:
Itt nyugszik a Szeretet és az Őszinteség… - akiket azok öltek meg, akiknek a legnagyobb szükségük lett volna rájuk
2007.09.28.
Comments