Az ötlet abból jött, hogy a világ teljesen rohanó lett. Az emberek nem érnek rá szóba állni, beszélgetni egymással, vagy egyáltalán nincs kivel beszélgetniük, mert egyedül vannak, vagy a rokonok már nem látogatják őket. De azt is gondoltam, hogy hányszor szerettem volna én is kiönteni a szívemet, elmondani a problémámat valakinek, hogy legalább egy kicsit megkönnyebbüljek.
Tulajdonképpen csak jótékonysági, ismeretség kötési céllal akartam feladni egy hirdetést a Hirdető újság Társkereső rovatában.
A felvevő gyanúsnak találta, hogy én beszélgetni akarok emberekkel, vajon milyen svindli lehet e mögött? Furcsán nézett rám. Felhívta az Expressz központjában a főnökét, majd megszületett az ítélet. Ezt csak dupla hirdetési díjjal lehet feladni, s csak a Vállalkozások rovatban, mert ez egy üzleti vállalkozás. Hiába mondtam, hogy én nem akarok ezért pénzt kérni, nem hitték el. Kellett volna egy vállalkozási adószám is hozzá, de nem találtam olyan szakmát, tevékenységi kört, amely ezt lefedte volna. Volt olyan, hogy szórakoztató ipar, de ahhoz telephelyet, a helyiség befogadóképességét, nyitvatartási időt kellett volna megadni, hogy a Szerzői Jogvédő Hivatal is megadja az engedélyt a beszélgetésekre, megfelelő díjazás mellett. Kérdésemre, hogy szerinte a Vállalkozások rovatot hány magányos ember olvassa, a felvevő a következőket mondta: Ugye! Tudtam, hogy magának csak a mennyiség számít, hogy hányan fizetnek majd érte.
Feladtam.
Lehet, hogy húsz év múlva már keresni fognak embereket, akik egyáltalán hajlandóak lesznek beszélgetni, de az is lehet, hogy akkor már csak elektronikus úton érintkeznek az emberek.
Ez, - még ha hihetetlennek tűnik is - egy megtörtént eset, 2003-ban velem történt egy kispesti Expressz hirdetés-felvételi helyen. Tanúim is vannak, meg Isten bizony.
No, mit szóltok hozzá?!?!
2007.február 20.
Comments