Válni, vagy nem válni, ez itt a kérdés?

Mottó

„akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét, s nyilait, vagy ha …”

Egy hozzászólásomban már kitárulkoztam, hogy a mai napig lelkiismeret furdalásom van, amiért elváltam. Konkrétabban, hogy elhagytam a gyerekeimet. Szinte napi kapcsolatban maradtam velük - s ez nem csak mosakodás - irányítva iskoláztatásukat, munkavállalásukat, ellátva őket az életre való anyagi, és szellemi útravalókkal, és mégis úgy érzem, megsérültek a válás közben.

Amíg együtt voltunk (11 és 14 éves korukig) borzasztó sok szeretetet kaptak tőlem, persze utána is, de az már nem volt a mindennapos éneklés, mese elalváskor, s nem voltak később esti beszélgetések sem. Azóta eltelt tizenhat év, de amikor lejönnek hozzám, még mindig szívesen hajtják fejüket az ölembe, nem tudván azt, hogy ezzel ugyanakkora örömet szereznek, mint amekkora bánatot, önvádat okoznak nekem.

Ezt a kis írást vitaindítónak tettem fel, s nem azért mondom, mert nem akarok senkit sem befolyásolni a véleményében, de higgyétek el a mai napig nem tudom eldönteni, mi lett volna a jobb.

Maradni egy megromlott házasságban, eljátszani a gyerekek előtt, hogy minden szép, vagy ez az állapot, hogy otthagytam őket, és egy új életet kezdtem.

Sajnos ez ugyanolyan, mint az élet más választási helyzetei, az ember soha nem tudja meg, mi lett volna HA ……. . Nem lehet egyszerre két életet élni.

Szeretném, ha minél többen elolvasnák ezt az írást, s beszélnének társaságban erről a dilemmáról. Elmondanák a véleményüket erről a döntési helyzetről, csakis azért, hogyha egy másik ember kerül hasonló helyzetbe, talán segíteni tudnánk neki a választásban. Tudom nincs két egyforma helyzet, egyforma ember, de biztos vagyok benne, hogy találunk olyan szempontokat, melyeket általánosan érdemes figyelembe venni.

A legrosszabb az volt, amikor minden nap este - indulásomkor - megkérdezték: - Apu nem alszol itthon?

Akkor éppen egy kocsmát üzemeltettünk az új társammal, és én - feledés gyanánt - Karácsony Szenteste kinyitottam az üzletet, hogy a munkával kapcsoljak ki. Cseberből - vederbe kerültem. Ne tudjátok meg hány félrecsúszott élet van, akiknek én örömet szereztem azzal, hogy valahová tudtak menni az otthoni egyedüllétből, de egyúttal magamba is mártottam a kést, emlékeztetve magamat arra, hogy én is ugyanilyen magányos, szeretetéhes, szerencsétlen vagyok, mint ők.

Annyit csak a végére, hogy a választási lehetőségem megvolt, hogy menjek, vagy maradjak, de én az elköltözést választottam. A kérdés életem végéig fennmarad: Helyesen döntöttem???

2007.január 15.