Hólyagrák

Mottó

„Ez tulajdonképpen egy tudósítás első kézből a rák diagnosztizálásától a legyőzéséig tartó harcról, s hangulataim villanásszerű változásairól. Szeretném, ha az egészségesek olvasnák el tanulságul, de már a betegektől is nagyon sok köszönetet kaptam, hogy megírtam.”

Nem semmi az, amikor a képedbe vágják, hogy van a testedben egy rosszindulatú, rákos daganat, amit sürgősen ki kell vágni…

I. A kezdet

Úgy kezdődött, hogy minden szép és jó volt. Most cseréltem le a háziorvosomat egy fiatalabbra - hátha nem unta még meg a szakmáját-, s gondoltam „lecsekkolom” a tudását. Néha az egyik bokám bevizesedik, azt mondja ez szív vagy vese, mondom a szívem klassz, mondja akkor csináltassunk egy vese dopplerezést ultrahanggal, mondom jó, s lőn így. Az ultrahangos doktornő (magán rendelés, profi angol gép, elismerten legjobb diagnoszta) odaadja a felvételeket a diagnózisával, s kéri, mutassam meg a háziorvosnak. Mondom persze, a háziorvos meg kéri, mutassam meg egy urológus orvosnak, neki is mondom persze, de a gyanú már beférkőzött a fejembe, hogy itt valami nem kerek.

II. A rideg szembesülés

Ambuláns rendelés, kétszer is elolvasott diagnózis, fáradjon be a kedves beteg, most egy kicsit bekukkantunk mi van odabent. Vetkőzzön le !!!, Feküdjön fel !!!, most le fogom szíjazni a lábait - csak a maga biztonsága érdekében -, ne féljen, csússzon előrébb, még, még, MÉG, MÉG!!! Hasítanak a szavak, kezdem senkinek érezni magam. Világéletemben szerettem, tiszteltem, becsültem a nőket, főleg azokat, akik anyává lesznek, de a hólyagtükrözés után még határtalanabb empátiámról biztosíthatom őket. Kezdődik a személytelenné válással, a kiszolgáltatottsággal, s folytatódik az egészséges szégyenérzettel, amikor testem egyik legintimebb részét meg kell nyitnom, és oda kell nyújtanom vizsgálatra. A hideg fémcső belémhatol a húgycsövemen keresztül, betölti ölemet fájdalommal, majd megáll, kis idő múlva újra helyezkedik, ismét telített fájdalmat okozva nekem. Amikor a fürkésző főorvos szól a nővérnek, hogy hívja be az osztályvezető főorvost, akkor már tudom, hogy baj van. Újabb lesekedés, ismétlődő fájdalmak, latin szavak tömege, kihúzzák a csövet, s azt hittem vége a szenvedésnek.

Tévedtem.

Nem semmi, amikor a képedbe vágják, hogy van a testedben egy rosszindulatú rákos daganat, amelyet sürgősen ki kell vágni, ráadásul úgy, hogy te teljesen egészségesnek érzed magad.

Hirtelen mintha gyomron vágtak volna. Ez sokkal rosszabb érzés, mint az előző tortúra. Innentől kezdődött el, iszonyú sebességgel változó érzelmi katarzisaim sora, melyeket agyam generált úgy, mintha egy unatkozó TV néző a távirányítóval csatornákat váltana.

Félelem és elkeseredettség, önsajnálat, remény, miért pont én, mi lesz a családdal, megúszhatom, hátha rosszul látták … stb. Egymás után, többszöri ismétléssel ugrálnak a fejemben a kérdések, korlátozva normális gondolkodásomat. Az orvosok rendesek, felajánlják, hogy ha nem hiszem, nézessem meg máshol is, de a jövő héten, - ha akarom - megoperálnak. Az öltözőfülkében egy kicsit sírok még, amíg felöltözöm. Igazából még nem is tudom miért, vagy még nem fogtam fel, csak úgy jön ki a szememen.

Hazaindulok.

III. A tanácstalan kapkodás ideje

Elfelejtették megmondani, hogy a helyi érzéstelenítő blokkolja a vizelés záróizmait. Hazaértem. Az autómból kiszállva elindulnak nedveim. Felül sírok a tehetetlen dühtől, alul behugyozok. Az első gondolatom, hogy nem mondom el szeretteimnek mekkora is a baj. Megpróbálok szép titokban elrendezni mindent, ha netán rosszabbra fordulna a dolog.

Ha az ember meghallja azt a szót, hogy rák, azonnal a halált társítja hozzá, mivel erre a betegségre az általános tudomás szerint nincs gyógymód.

Én is ezt tettem, egy napig eltitkoltam otthon a diagnózist, majd felébredt a remény, hátha nem jól látták, irány a másik professzor. Az előzőhöz képest koszos kis ambulancia (hihetetlen, Pest egyik legjobb klinikáján), híres professzor is bele akar nézni, utána mintát venne - be kell feküdni! -, tenyésztés, még egy műtét, nem kell!!! Felülkerekedik bennem a józanság, s kizárásos alapon - két rutinos róka nem merné ezt határozottan a tudomásomra hozni, ha nem úgy volna - nem vizsgáltatom tovább, eldöntöm az operációt. Szólok új asszonyomnak -ez neki is egy új helyzet szakítópróbája - és gyermekeimnek, megkérve mindenkit, hogy ne verjék nagydobra a betegségemet.

Hihetetlen, de szégyellem, hogy nekem ilyen bajom van.

IV. A műtét – kórház 1

Kórház, felvétel, urológia, protekciós kétágyas szoba, tömény húgyszag a folyosón mindenütt. Ledermedek, pedig húsz éve már voltam itt, de azt gondoltam ennyi idő alatt csak fejlődik minden. Nem így van. A műtét napján korán keltenek. Nem tehetek róla, a kivégzésekre asszociálok. A csinos nővér riaszt beöntésre, sorállás a koedukált WC előtt, majd szólít: felfekszik, egyik láb felhúz, mondom neki milyen kifordult ez a világ, hiszen a magánéletben nekünk helyet kellene cserélni. Nem vevő a kényszer szülte humoromra, s pillanatok alatt megdug hátulról egy gumicsővel. Jön a beteghordó, - rövid időn belül másodszor fogja férfi kézbe nemi szervemet, pedig Isten bizony én a nőket szeretem -, majd trendiből kopaszra borotvál. Hajnalban már megkaptam a kedélyjavító gyógyszeremet, amitől aztán jókedvem még véletlenül sincs, de álmosodom. Alá kell írnom különböző nyilatkozatokat, hogy ezt engedem, azt engedem, a felelősséget vállalom, ha baj történik stb. Nem is értem, félkábán úgy gondolom, ezt az orvosoknak kellene aláírni, de miért volna a kórház kivétel a felelősség áthárításának gyakorlatában?

Altatóorvos, nem fog fájni, gerincben érzéstelenít, egy napig ne mozogjak, mert kireped a burok, kifolyik a folyadék és nekem elviselhetetlen fejfájásom lesz. Becsapott, mert a fájdalomcsillapító injekciók beszúrása is piszkosul fájt. Ő a műtétre értette. Megint elerednek a könnyeim, kérem a főorvost vigyázzon rám, de hogy miért mondom, nem tudom. Úgyis rutinból, szokás szerint dolgozik. Főorvos műtéti ismertetőt tart, feltölti a hólyagomat különleges vízzel luftballonra, valami elektromos szikével kivágja, ne féljek nem lesz áramütés, rezignáltan beletörődök. Egy óra múlva visszavisznek a kórterembe, elalszok, álmomban kényesen vigyázva, hogy meg ne mozduljak, hátha megúszom fejfájás nélkül.

V. A fájdalmak netovábbja

Naiv voltam. A felébredés után iszonyú fájdalmaim vannak. Fiam van benn éppen nálam, így még nem látta az apját. Próbál nyugtatni, a víz kivert, hófehér lett arcom, testem, látom meg van ijedve, hirtelen nem tudja, hogy kezelje a történéseket.

Ez megtörténhet az én apámmal? aki mindig, mindenkivel szemben megvédett, akire mindig felnéztem, az én erős, édes apucikám ilyen gyenge lett? Nagyon sajnálom őt, ahogy törölgeti csuromvizes homlokomat. Jól viselem a fájdalmat, megpróbálok erős lenni, ne lássa rajtam, hogy én is félek, de neki biztos, hogy megfordult a fejében, - lehet, hogy el kell veszíteni az Aput -? Jobban leszek valamelyest, vígasztalom. Előző éjszaka a lányom küldött bátorító, együtt érző sms-t. Jó érzés, hogy így szeretnek a gyermekeim. Reggel ugyanabban a pozitúrában ébredek, ahogy lefeküdtem. Alig várom már, hogy felkelhessek. Utóbb erősen bánom. A fejfájás nem jött, de helyette itt van, az un. katétergörcs. Ez körülbelül száz masszív fejfájással ér fel. Piszkosul szenvedek, de meg kell mosakodnom, mert a katéter is már hozzám-nőtt. Kedvesem segít, de borzasztóan szégyellem magam. Úgy állok a fürdőben, mint egy halni készülő öregember, akit mosdatni kell, mert lépni is alig tud. Nem akarom, hogy látogassanak, kivéve a hozzám legközelebb állókat. Külön kérésem ellenére mégis jönnek. Nővéremék fekete ruhában, mert a sógor haldokló nővéréhez mennek. Rögtön jobban érzem magam. Egyetlen régi barátom sajátos humorával próbál jobbkedvre deríteni: Be akartam hozni neked olvasni a Háború és békét, de aztán úgy gondoltam, hosszú könyvbe már nem kezdesz bele.

Ha-ha-ha!!!

Mindenesetre elővettük, és kitisztítottuk a fekete, érettségi öltönyömet.

Ha-ha-ha!!!

Neki ilyen a humora, azt hiszi - de tényleg azt hiszi – ezzel felvidít. Ellenkezőleg, de most anyázzak vele? Megpróbálok jó pofit vágni, hadd higgye milyen jól tolerálom a vicceit. Éjszaka újabb görcsök, egyedül vagyok a kórteremben - nesze neked protekció -, alig tudok csengetni segítségért. Lekászálódom az ágyról, állok a szoba közepén kétmarokra fogva dupla méretűre dagadt vérző szerszámomat, minden szégyenérzetemtől megszabadulva várom a felmentő nővért. Mintha egy szado-mazo pornófilmből léptem volna ki, már csak a producerek hiányoznak a szerződést aláíratni.

VI. Egy ici-pici öröm

Harmadnap kiveszik a katétert. Még nem örültem úgy nőnek, aki kézbe-fogja, mint a nővérnek amikor kiveszi a katétert. Ha nem operáltak volna, elélvezek. Egyszer a fájdalomtól, másodszor a megkönnyebbüléstől. Tipikus, „mintha elvágták volna” effektus, megszűnik minden rossz , mi eddig mérgezte agyam, s testem, köszönöm Neked akárki vagy. Ragyogóan érzem magam, flörtölök a nővérekkel, főnővér csodálkozik, mondja elsőre úgy látta, össze fogok omolni. Hálistennek tévedett.

VII. Lélekbe taposás , újjászületés

Negyedik nap hazamegyek. Elkezdődik a várakozás a szövettan eredményére. Ez sem jobb érzés, mint a katétergörcs. Eltelik két nap. Este van, hogyan tovább, ha ilyen eredmény lesz, ha olyan. Ülök a nappaliban, zene be, teljes hangerő, a család tudja ilyenkor nem szabad zavarni. Közel fél óráig zokogok, az első katarzis kérdéseit hangosan mondom ki, várom a választ, miért pont én, aki szereti az életet, egy csomó feladat vár még rám, én jó ember vagyok, tudja mindenki, menjenek el azok, akik rosszak, akik feladták már élnivágyásukat, nekem még alkotnom kell. Nem vagyok hívő, de ateista sem, mintha sírás közben mégis Istent, vagy valaki mást szólítanám. Most jövök rá az operák többsége szomorújáték, - talán mégsem ez kellene nekem - de a hang, ami csak úgy kijön Pavarottiból, feléleszt, átjárja testemet, agyamat, hihetetlen mire képes a zene. Ő pedig csak kinyitja a száját, kibuggyannak a dallamok, csodálatos. Kacagj, sírj bajazzó, - most meg kell halnom, bár úgy vágyok élni -, Rodolphe gyönyörű dala a Bohéméletből, s végül Kalaf a Turandot-ból, - enyém a Győzelem, Győzelem, Vincero, Győőőőzeeeeleee!!!, és én átmegyek támadásba, a gyógyulásba vetett hitem - nem vallási - lengeti a zászlót. Előre!! Engem nem lehet legyőzni, megharcolok az egészségemért, rám még sokaknak szükségük van, nem adom magam. Elállnak könnyeim, új életet kezdtem. Érzem az első csatát itt belül már megnyertem, de messze van a háború vége.

VIII. Az ítélethirdetés

Megjött a szövettani eredmény, főorvosom az onkológiára küld a lelettel. Neki volt igaza az egyik legaljasabb rákfajtát operálták ki belőlem. Főorvos jópofizik: uram ön eljegyezte magát az urológiával egy életre. Megint nem tudok röhögni.

Onkológiai Osztály - Daganatos betegségek.

Már olvasni sem jó, valószínű nem is pontosan idéztem. Itt igaz, - ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel -. Ez nem a háziorvosi rendelő, ahol jókat traccsolsz a szomszéddal, de rég láttam, férjhez ment már a lánya, látta tegnap a Tv-ben ezt vagy azt, magának mi a baja stb.

Itt nem beszélgetnek, itt mindenki tudja, a másik miért van itt.

Várok a folyosón, hogy szólítsanak ítélethirdetésre. Nézem a sok élő halottat. Van, aki még csoszog a kemoterápiás kezelés után, van, akit támogatnak, van, akit tolókocsiban hoznak ki. Félelmetes. Akik veszekednek egymással, akik elvesztik állásukat, akiket elhagy szerelmük, akik nem tudnak primőrt venni a piacon, mert nincs annyi pénzük, akiket a szomszédjuk felbosszantott, egyáltalán, akik elégedetlenek az életükkel, és úgy érzik, a sors veri őket, azok látogassák meg egyszer ezt az osztályt. Meglátják, utána fejvesztve fognak rohanni szeretteikhez, tovább élni, s örülni, hogy egészségük van. Meglátják, már nem fogják úgy érezni, hogy ők a világ vesztesei. Rájönnek, hogy drágább kincs az egészségnél nincs.

Ítélethirdetés: a már kivágott szövetek alatti részen rákos sejtek nincsenek, ezért kemoterápiára nincs szükség, de egy hasonló anyag lokális befecskendezésére heti, majd havi rendszerességgel igen. Hallom a szívemről lehulló kő zuhanását, tompa puffanását a földön. De még mindig nincs vége.

IX. Az ismétlések

Három hónap után újabb tükrözés, újabb rákdiagnózis, újabb műtét, érzelmi változásaim klónozása. Várakozás szövettanra, két hét, ismét onkológia.

X. Mámor és ébredés – végső konklúzió

Újra itt vagyok a ringben. A bíró az én kezemet emeli a magasba. Rezignált elkeseredettségem kitörő örömre vált. Tévesen operáltak meg, de nem bánom, nincs rákos sejt a szövetekben.

GYŐŐŐŐŐZTEM!!!

Legszívesebben megölelnék minden szembejövőt, szétkiabálnám hangosbemondón, a rádióban, a Tv-ben. Madarat, vagy akármilyen állatot lehetne velem fogatni. Elsőként telefon szeretteimnek, ők tovább a jó hírrel, körbefut az öröm. Jönnek a telefonok, gratulációk. Már őket sajnálom, hiszen nem mertek érdeklődni, nehogy egy rossz hírrel szembesüljenek, vagy ne tűnjön úgy, mintha a halálomra várnának. Lám egy ilyen helyzet micsoda zavart is okozhat az emberekben. Ez majdnem olyan, mint amikor elválik egy pár, és az addigi baráti kapcsolatok azért mennek tönkre, mert senki nem meri felhívni külön-külön őket, hogy egyiküknek se kelljen azt mondani, hogy nem te voltál a hibás a válásban.

Három hónap, újabb kukucs, nem látnak új kifejlődést. Csodás!!

Most itt állok megkönnyebbülve, de ez megint csak egy csata volt, amit megnyertem, a háború még folytatódik.

XI. Epilógus

Isten bizony nem ijesztegetni akartam a gyógyulásra várókat, sokkal inkább az egészségesekhez szólok. Minden nap adjanak hálát a sorsnak, hogy egészségesek, mert ennél fontosabb dolog nincs az életben. Hiszen csak így lehet alkotni, dolgozni, megteremteni a jobb élet lehetőségét, élvezni oly rövid földi létünk legkisebb kellemes pillanatát is.

2006.március 11.