Barcelona
Úgy döntöttem ez a város megér egy külön fejezetet, hiszen annyi minden történt velünk itt, hogy elmesélni sem lehet mindet, de remélem, az olvasónak hasznára lehetnek benyomásaim, amennyiben készül ide jönni.
Hát akkor lássuk!
Még Torreviejából megrendeltem két szállodai szobát interneten, a booking.com-on keresztül, egy Barcelonán kicsit túl lévő (hazafelé) kis faluban, La Llagosta-ban. Úgy gondolkodtam, hogy jobb lesz, ha nem fogunk kocsival csavarogni a városban, mert rámegy az időnk, és a pénzünk is, mire minden látványos helyen parkolóhelyet találunk, és azért még fizetünk is. Nem azért, mert én hoztam, de egész utunk alatt ez volt az egyik legjobb döntés, csak ajánlani tudom mindenkinek. Ugyanis ez egy csöndes kis falu volt, egy gyöngyszem szállodával, és három euróért egy kisvonat oda - vissza bevitt Barcelona szívébe, a metrók központjába. A metróban tizennégy euró volt egy tíz átszállásos jegy, ami összeg azonos volt, egy - csak az egyik!!! -, híres épület közelében lévő parkolási díjjal. Hol volt még a többi? Ha városnéző busszal megyünk végig a városon, az negyven euróba került volna. Ezt csak az arányok miatt mondtam el.
Tehát a konklúzió: Aki kocsival megy Spanyolországba, netán csak kimondottan Barcelonába, annak a legmesszebbmenőkig ajánlom, hogy a városon kívül szálljon meg, és vonatozzon be a városba.
Ahogy elindultunk Barcelona felé, azt hittük már rögtön el is tévedtünk. Én ugyan mondtam, hogy ilyen közel nem lehet, mert át kellene kelni az óceánon, de utasaim erősködtek, hogy már láttak útközben több tehenet és bikát. Akkor itt cowboyok is vannak. Fényt derítve a viccre, lássuk a fényképet!
Szóval elindultunk Canada felé, de kiderült, hogy ez a szó „áthajtást (csorda) jelent.
Megpróbáltunk takarékoskodni az autópálya díjjal, és folyamatosan kerestük a jó minőségű, de nem fizetős alsóbbrendű utakat. Ez komoly megpróbáltatásokat jelentett nekünk. Egyrészt igen rövid szakaszokon volt megfelelő útburkolat, másrészt a táblák (ha voltak egyáltalán ??!!) állandóan vissza akartak küldeni minket a fizetős autópályára. Ügyeeees, mondaná Kohn bácsi. Amúgy meg óriási csalódás ért minket. A tengerparti zónától úgy 1-2 km-rel feljebb, mintha egy másik országba jutottunk volna. A tengerparti házak, szállodák voltak a „Potemkin falvak”, míg itt a koszos hátország. Megdöbbentő volt. Az utcák szélén, a szél sodorta szeméthalmok alakítottak ki dombokat, betöltve a vízelvezető árkokat is, a házak állapota válságos volt. Csak nyomtam a gázt, hogy mielőbb átérjünk egy-egy ilyen „mediterrán” falun. Nagy nehezen, - és ezt komolyan mondom- megtaláltuk a kis falut, ahol szállást foglaltunk. Még az újonnan vett térképen sem szerepelt, sőt a GPS sem jelölte. A szálloda annál kellemesebb benyomásokat keltett. Egy kis ékszerdoboz volt, ahol hamar álomra hajtottuk a fejünket a fáradságos út után.
Másnap irány Barcelona!!!
Megbeszéltük négyen, mit is akarunk megnézni, milyen sorrendben ezt ugyan a központi metróállomáson döntöttük el-, aztán usgyi Barcelona. Én ugyan már tudtam, hogy ez a kirándulás nem lesz egy egyértelmű örömünnep, de a baráti házaspár- mivel először voltak Spanyolban- egészséges, optimista várakozással néztek az események elé. Hát volt meglepetés, így is - úgy is.
Nekem harmadszor kellett végig-mennem a „Rambla”.n, amikor már elsőre herótom volt tőle. Aki nem tudná, ez egy széles, kb.2-3 kilométeres sétáló utca Barcelona közepén. Ennek a két szélén 1-1 sávos szerviz út van, amelyek között van a, - mintegy tíz méter széles- sétáló rész, míg az út külső oldalán üzletek sora a régi házak alsó részén. Elsőre talán mindenkinek tetszik, de másodjára, harmadjára már csak egy erőltetett üzleti vállalkozásnak tűnik. Ezen a két kilométeren van összesen kb. 3-4 kiülős vendéglátóhely (nagyon kevés), annál több virágárus, souvenir- és újság bolt, valamint ötméterenként, valami szájba-vehetős fütyülőt (no nem az amire gondolnak !!DDD) áruló emberekkel, akiknek a szeme sem áll jól. És lépten-nyomon a Spanyolországra jellemző élő szobrok. Azért ezeket az embereket becsülöm, mert képesek egész nap szobornak álcázva, szinte mozdulatlanul állni, ülni annak reményében, hogy az előttük lévő kalapba, dobozba csak bekerül a napi betevőre való a turistáktól. Ellenben, ha valaki kimegy oldalra ebből a hömpölygő tömegből, akkor felfedezhet egy-két ínyencséget. Kettőt ajánlanák az oda utazók figyelmébe. Mindkettő úgy középtájon, az első komolyabb fáradságérzet magasságában található. Az egyik egy kulturális épület, állandó kiállítással, a másik meg a piac. Ez utóbbi minden alkalommal lenyűgöz. Úgy az árubőségével, a gusztusos megjelenítésével, az eladók barátságosságával, a rendezettséggel, s egyáltalán a piaci miliővel. Érdemes bemenni!!!
A sétáló utca végén újra metróra szállunk. Apropó metró!! Óriási, ahogy ki vannak épülve a vonalak, ahogy minden állomáson egyszerűen olvasható nagy, színes térképek vannak, minden vonal külön színnel és számmal jelezve, feltüntetve a legtöbbet látogatott turista nevezetességekkel. Profi. Habár?? Az egyik átszállóhelyen külön felfestett nyíllal jelzik a 3.vonalat. Elindulunk lehajtott fejjel, követve a nyilat, ami egyszer csak felvezet az utcára, majd ott folytatódik a felfestés. Több akadályt leküzdve- viccből eltetetek asztalokat a nyíl fölül!!-, utcasarkokon befordulva, kereszteződéseken átmenve, újra a föld alá kerülünk. Szerencsére nem véglegesen. Az egyik állomáson egy metróőr- gondolom, mert egyenruhában volt! - figyelmezteti a barátom feleségét, hogy húzza be a táskája zipzárját, mert a város tele van – kérem megkapaszkodni! - román és marokkói tolvajokkal! Isten bizony örültem, hogy nem magyart mondott. A poén kedvéért így is kedvem lett volna azt mondani neki, hogy mi is románok vagyunk. De aztán még viccből sem tudtam megtagadni a hazámat, s azonosulni a tolvajokkal. Később, amikor leültünk egy vendéglő külső teraszára ebédelni, - ez a legszélesebb főutcán volt-, a pincér javasolta, hogy menjünk inkább be az étterembe, mert a városban motoros tolvajok garázdálkodnak, akik csak felugranak a teraszra, és viszik, amit látnak. Hogy-hogy nem, ugyanazok a nemzetiségek lettek megemlítve.
Megnéztük a Gaudi házakat is, de csak kívülről, mert elég húzósak a belépti díjak. Ezen út végén, egy hatalmas házra, egy óriási fénykép volt felfüggesztve. Rögtön az jutott eszembe, valaki áthozta Zuglóból a Gyurcsány leplet ide. Közelebbre érve megnyugodtam, (vagy talán mégis jobb lett volna idehozni az otthoni képet??!!), Zlatan Ibrahimovics, a focista volt az óriásplakáton. Még egy apróság a metróról. Az új kocsikon, a kocsik közepén ugyanúgy vannak ilyen függőleges kapaszkodók, mint nálunk. No de! Kb. 1 méter magasságtól lefelé, ki van építve a gyerekeknek külön kapaszkodó, ami úgy néz ki, mintha egy hordó minden harmadik dongáját hagyták volna meg. Rettentő praktikus, és esztétikus is. Szoktuk volt otthon mondani: -Tudnak ezek az oroszok!
Románok ide, marokkóiak oda, Barcelona tele van önkiszolgáló kismotor- és biciklikölcsönzővel, amely üzletet nálunk azért én sem mernék gründolni. De itt működik. Az egyik helyen felülsz, majd a város másik helyén leteszed egy hasonló, lakattal zárt parkolóhelyen. Egy jó tanács a turistáknak. Ha valamilyen nevezetességet akarnak megnézni Barcelonában, csak felfelé nézzenek, és rögtön tudnak tájékozódni. Ha hiszik, ha nem az összes fölött toronydaruk tömege áll, vagy mozog. Jó, tudjuk, hogy a Sagrada Familia- nak az az egyik vonzereje, hogy Gaudi nem fejezte be, s halála óta folyamatosan építik, de hogy azóta sem tudtak megfelelő kőműveseket, kőfaragókat találni, az már nonsense.
Güell park. Döntöttünk. Megnézzük.
Építészként várom is, mert ez is Gaudi alkotás. Később úgy gondolom, ráértem volna még megismerkedni vele. Félreértés ne essék, nem Gaudi miatt!!! Hát ide vagy első látnivalóként, vagy egy külön napon menjen, aki meg akarja nézni. Embert próbáló feladat!! Először is a metró csak egy kilométerre áll meg onnan. Amikor odaérsz, rögtön át vagy verve!! Felnézel az utolsó házak felé a dombra, ahol a park lehet, és jó messzinek tűnik. Így felfelé nézve. Felfelé menve még messzibbnek. Aztán megnyugszol, mert meglátod, hogy egy mozgólépcső indul a mellékutcából. És ez az átverés. Ugyanis a mozgólépcső csak mintegy tíz méterig megy, onnan pedig gyalogolhatsz fel a meredeken. Mielőtt visszafordulnál a fáradtságtól, megkönnyebbülésedre újabb mozgólépcsőt találsz. De megint átb…nak, mert ez is csak tíz métert megy, s újra jön a meredek. Mire felérsz, már elment az erőd, és a kedved is az egésztől. Társaim vonszolnak, nézd micsoda kilátás- view !!-, fél Barcelonát látni innen fentről, na és mondom, és leülök, mert nem kapok levegőt. Több fiatalabb külföldi turista felajánlja a segítségét, még én szégyellem magam.
Azért azt tudja meg mindenki, aki ide készül, hogy a Güell park az, egy majd kerületnyi területen van, ahol a híres épületek között egy porzó murvás sétaút vezet. Ez negyven fokban elég sokkoló. Valami vizet tessenek magukkal vinni oda! Ezt komolyan javaslom, nem azért, mert én „tápos” vagyok. Aki nem ismerné, ezt a jelzőt arra a személyre használják, aki nem bírja a kiképzést, hamar feladja, s egyáltalán nem kitartó, hanem gyenge. Ja, hogy tudjuk, ez lefelé sem egy ujjongás. Ugyanis lefelé nincs mozgólépcső!!! Megszámoltam, már amennyire bepárásodó tekintetem engedte, 300-320 lépcsőfok van lefelé. Higgyék el az sem semmi.
Valahogy letudtuk ezt is, s irányt vettünk a kikötő felé. Itt volt az egyetlen olyan dolog, amit én szerettem volna megnézni, egy tenger alatti akváriumszerűség. Hát ehhez is annyit kellett még gyalogolni, hogy a barátomnak begörcsölt a lába. Ezért mondtam korábban, hogy jól fel kell készülni egy ilyen egész napos városnézésre. Azért érdekes volt, hogy mellettem és fölöttem tengeri halak, cápák úszkáltak, de egy kicsit lerombolta az image-t, hogy alattam meg mozgólépcső volt. Fakultatív program is volt annak, aki akarta. Be lehetett menni a cápák közé. Talán mégis el kellett volna hoznom az anyósomat is. Bocs mama!
Alig vártuk, hogy hazaérjünk a szállásunkra, de előtte még meghívtam mindenkit egy italra, a kis utcában lévő szállodával szembeni kocsmába. Csak a csapolt sör miatt!! Itt ért egy újabb megerősítése annak, hogy a Világon a kínaiak után, mi magyarok vagyunk a legelterjedtebb náció. Ugyanis amikor elköszöntünk a kocsmárostól, az megrökönyödésünkre magyarul mondott viszlátot. Kiderült, hogy a mamája magyar, csak ide jött férjhez, s ő már annyira megtanulta a magyart, hogy felismeri a nyelvet, ha hallja. És mindez egy térképen nem található kis spanyol faluban!!!
Elnézést kérek minden olvasótól, de az utolsó rész megírására nem került sor. A barátomék, akiket az én barátaim három hétig vendégül láttak, s nem csak szállással, úgy viselkedtek az úton hazafelé, hogy meg kellett szakítanom egy ötvenéves barátságot. Nem akarom őket kipellengérezni, majd talán magukba szállnak, ha esetleg elolvassák ezt az V. részt. Hat év telt el azóta, és máshol még nem jelent meg ez a formabontó, eléggé szubjektív úti beszámoló, de ők már csak „volt barátomék” Sajnálom!!!
Cassandra
Comments