Még mindig Torrevieja, és környéke
A legáltalánosabb elfoglaltságunk a csavargás volt. Ennek alapvető indoka a házigazdánk életvitele volt. Tudni kell róla, hogy igazi véresszájú hazafi, 75 évesen is forradalmat akar, és háborút üzenni a románoknak. Utálja zsidókat, de azért a legjobb helyi barátja az zsidó. Egy világcsavargó hajóskapitány, aki rokkant az egyik lábára, s ennek kapcsán szerintem haragszik az egész világra, mint majd minden testi hibás. Nem tűr ellenvéleményt, sőt sok esetben a feleségét is kötelezi, hogy azt a műsort nézze, amit ő. No de miről is van szó?
Kitelepítette itthonról a UPC fogadókészülékét, s így minden magyar adót tud fogni ott is. Összesen 6-8 adót néz,- mást senkinek sem lehet nézni -, s ezeken is csak a híreket, kommentálásokat. Ezeket rotációs módon, szoros egymásutánban nézi. Beszél angolul, németül, s ennek megfelelően keveri az adókat. Hír TV, Echo Tv, Duna TV, BBC, Orosz TV angol nyelvű hírei, Al Jaazira arab adó angol nyelvű hírei, az összes német nyelvű adó német hírei. Neki ez az élete, s még mindig mondja, hogy enélkül nem lehetek tájékozott, hiába olvasok internetet, mert ez az igazi. Hogy tudják azért, a számítógépes világ átszaladt rajta, mielőtt észrevette volna.
Tehát inkább csavarogtunk, mert vigyáznom kellett a cukorszintemre, márpedig egy hosszabb beszélgetés vele, igencsak felba…ta az agyamat. Pedig ismerem már harminc-negyven éve.
Jellemző, hogy a másik barátommal, akivel mentünk - szintén erősen jobboldali, s akkor még finoman fogalmaztam -, is össze tudott veszni, pedig egy oldalon álltak. Én középről már áruló voltam. Persze mindezt barátságosan adta elő, de ott volt a hangjában a megvetés. Az egyik napra beütemeztünk egy látogatást Granadába. Három-négyszáz kilométerre volt, meg is jártuk egy nap alatt. Sajnos azonban a látogatásunk ideje csak az Alhambra megtekintésére korlátozódott. Beszéljenek helyettem a képek.
Azért itt az ódon, történelmet sugárzó épületek között is volt, ami tönkretette a hatást. Nem tudom kinek jutott eszébe, és ki engedélyezte az antik épületek közé az „America” nevű Hotelt. Ez majdnem olyan volt, mintha a Bazilika ajtajára egy McDonalds reklámot tennének.
Hotel America
A bejáratnál itt is egy kicsit otthon éreztem magam. Csak itt a kéregetés helyett egy csomó cigányasszony valamilyen fehér szerencsevirágot próbált eladni nekünk, és más külföldieknek, ráadásul mindenáron jósolni is akartak, nem számítva, hogy a turisták zöme egy kukkot nem értett a beszédükből.
Kerengő az Alhambrában
Nagy nehezen hazaértünk a bázisunkra, de szegény asszonyomat nagyon megviselte az út. Ugyanis megkértem, hogy vezessen hazafelé egy százötven-kétszáz kilométert, de valamire nem számítottunk. Ezen a napon is (lehet, hogy ez már az évi 6.!!! esős nap volt) elkezdett esni az eső, pont akkor, amikor ő vezetett. Ragyogóan vezet, de az eső intenzitása akkora volt, hogy szinte nem lehetett látni semmit, de menni kellett, mert leálló sáv nem volt az úton. Ha félreállunk, a mögöttünk jövő autó szaladt volna belénk. Végig-stresszelte az utat, aztán a kimerítő, hosszú koncentrálás okozta fáradtságtól beesett az ágyba.
Másnap este barátaink egy magyar vendéglőbe vittek minket, már előre dicsérve a jó kajákat. Tudni kell, hogy én nyolc - tíz évvel ezelőtt többek között azért alapítottam egy kft.-t (itt Sociedad Limitad) , hogy egy magyar vendéglőt nyissak. Különböző okok miatt nem sikerült. Így az elsőt egy „Budapest” nevűt, kiugrott győri rendőrök nyitották meg. Az oroszoktól vásárolták meg az éttermet, ami pár hónap alatt felfutott, valami hihetetlen profitot hozva nekik. De megrészegítette őket a gazdagság. A becsületesebbje, - látva az építkezéseket -, egy riasztó szerelési, telepítési céget alapított, a csibészebbje meg bankkártyákat hamisított. Megbuktak, mert a hirtelen jött vagyonból elkezdték járni a világot, mint a dúsgazdagok, de minden pénz elfogy egyszer, s akkor jött a bankkártya üzlet. Hamarosan leváltotta őket egy magasabb rangú fiatal tiszt, vagy főtiszt, és a mai napig jól menő étterem maradt.
Most nem oda mentünk, hanem egy azóta nyílt újba. Egy fatálat ettünk, ami nálunk is egy standard kaja, telerakva rántotthússal, májjal, párizsival, gombával, steakkel, … stb. Számomra a magyaros jelleget az adta meg, hogy a húst ugyanúgy papírvékonyra klopfolták, mint itthon, a panír nem tudom miből volt, de olyan keményre és vastagra sikeredett, hogy belülről felvágta a számat. Megint hazaérkeztem spanyolban.
Azért egy kicsit a szívem szakad meg, - és nem biztos, hogy irigységből -, hogy piszkosul megy a bolt nekik is. Hát újból meg kell állapítanom, hogy az élet olyan, mint a póker. Igen nagy szerencse kell ahhoz, hogy sokat nyerjen az ember. Maradtunk abban, hogy másnap főzök nekik egy jó magyar gulyást. Persze az alapcél az volt, hogy talán egyszer mi is jóllakunk. Ugyan házigazdánk már jó előre jelezte, hogy ő csak egészben fogadja el a köményt, s hol jöhet egy magyar étel a francia konyhához, másként alakult. Csak ő kapott a tányérjába egész köményt, a bográcsban csak őrölt volt. Annyira nem ízlett neki, és a többieknek, hogy a tizenöt literes bográcsnak csak az alján maradt egy kicsi, pedig csak hatan ettünk belőle. Fitymáló barátom csak háromszor!!!
Végre egy kis magyar íz!!
A bográcsozás feelingjét maximum a palackos gázzal való főzés rontotta el. De az ízeket nem tudta. Mert vittünk magyarból hagymát is. Az ottani hagyma az valami borzasztó. Se íze, se konzisztenciája. Hagymás rántottát nem tudsz vele csinálni, mert annyi vizet enged, hogy hagymaleves lesz. Hasonlóan pocsékak a dinnyék is. Hiába vérvörös a színe, de íze nincs, ahogy a paprikának, és sok más zöldségnek sem. De hogyan is lehetne ebben a vörös márgás, sziklás talajban olyan íze, mint a mi drága magyar zsíros, fekete földünkben termőnek??!! S ez még csak nem is nacionalizmus, hanem csak büszkeség.
Valamelyik nap ketten mentünk be a városba ajándékokat venni, és sétálgatni. Az idő ragyogó volt, ezért kiültünk az egyik, - a képen látható – kávézó teraszára napozni. Hátradőlve ittam a kávémat, ittam a cana-mat (egy kis pohár sör), kedvesemmel néztük a sétáló tömeget, s megállapítottuk, hogy nagyon jól érezzük magunkat a bőrünkben. Én ki is tűztem a célt. Ha az asszony majd eljön nyugdíjba, ki fogunk költözni ide öreg korunkra. Nagyon olcsó a megélhetés, fűtésszámla nincs, esetleg egy hónapban valami elenyésző, téli ruhát nem kell venni, az élelmiszer árak ugyanazok, vagy olcsóbbak, mint nálunk, de az éltető Nap legalább 300 napot süt (arra már rájöttünk, hogy az évi öt esős nap nem igaz !!), mi kell ennél több??!!
Maximum annyi, hogy nem ártana megérni ezt az időpontot egészségben. De nem ijedek meg egy ilyen piti kis feltételtől!!!
A sétány (promenád Torreviejában az egyik kiülős kávézóval
Folyt. köv.
Comments