Semmittevés Torreviejában és környékén
Képek a zuhogó esőről, ami miatt nem látni a tengert sem
Hát nem kimondottan álomidő üdülésre
Az esőt leszámítva tulajdonképpen minden adva volt a pihenéshez. Délutánra általában kisütött a nap, és a szokásos 30-32 fok meleg előírásszerűen érkezett minden nap. Igen-ám, de ezen a tengerparton a széljárás egy csomó törmeléket, nádat, sást hozott ki a partra, így nem tudtunk fürödni a tengerben. Ha kint ültem le a parton, akkor iszappal, ha bementem a vízbe, akkor sással lett tele a gatyám. Egyik sem volt kellemes. Maradt az elégedetlenkedő, csóró magyaroknak a hatalmas úszómedence a kertben.
A házigazda felesége minden délután különböző koktélokat és fagylaltkelyheket szolgált fel a medence mellé, szóval Hawai-Didzsi volt. Az egyik nap elvittem a barátaimat egy másik tengerpartra, úgy húsz kilométerre, ahol kristálytiszta volt a tenger. Hát ott fel lehetett szabadulni. Egykor itt laktam ideiglenesen egy orvos barátom üdülőjében, ennek a résznek a neve Mil Palmeras. Ha egyszer eljut valaki arrafelé, ne hagyja ki.
Az esték többnyire azzal teltek, hogy különböző specialitású vendéglőkbe mentünk vacsorázni. Hol jobbat, hol rosszabbat ettünk. Talán a legjobb egy ilyen ál Andalúcia vendéglő volt, ahol két fószer gitározott, énekelt, olyan vendéglátós flamenco táncosnők ropták, próbálva hangulatot csinálni a külföldieknek. De mivel sem az éneklésbe, sem a táncba nem tudták a közönséget bevonni, igazán sikert csak a már kellően alkoholizált vendégek között arattak. Azért volt valami rendkívüli is itt. Egy csőrös, vékony üvegcsébe-csőbe torkolló palackból valami likőrszerűt öntöttek minden vendég szájába olyan ügyesen, hogy ha az ember nem mozgott, csak kitátotta a száját, akkor nem öntötték le a ruháját. Mondom, ha nem mozgott, és folyamatosan nyelte a nedűt. Hát azért ez nehezebb volt.
Andalúz vendéglő
Kot-kot-kot kotkodács, minden napra egy tojás. Így szól a magyar mondóka. Ez itt piacra módosul. A környékbeli urbanizációkban, kisvárosokban, felváltva minden nap van valahol egy piac. Olyan, mint nálunk valamelyik kínai piac.
Apropó kínaiak.
Ezeket szépen szétzavarták a világba. Lesz majd sárga veszedelem. A legkisebb faluban is van kínai vendéglő, kínai bolt, s sok helyen csak kínai eladók. Pár helyen már jártam Európában, így összegzésként levonom a tanulságot. Szinte minden kisvárosban van kínai vendéglő, bolt. Konklúzió??!! Kínában a szakmunkásképzőkben, kizárólag csak szakácsokat képeznek. Másképpen, hogy jutna eredeti (így hirdetik !!) kínai szakács a világon lévő összes kínai vendéglőbe??!! S nem is egy!! Ha meg nem, nem mindegy??
Ki tudja megmondani milyen az eredeti kínai íz? Ügyes !!!, mondaná Kohn bácsi. Szóval az is lehet, hogy ezek a spanyolok is magyar eredetűek. Ne nevessenek!! Teljesen hasonlóan fűszerezik az ételeket, s most jön a döntő érv. Ugyanazért járnak ki a piacokra, amiért mi itthon, kajálni!!! Itt aztán otthon éreztük magunkat.
Piaci kocsma sonkákkal, borral, fokhagymával és torreádor ruhával
(ja, és kínai pincérnővel!!)
Én nagyon szeretem a piacokat az egész világon. Nekem ugyanazt adja Tunéziában, Isztambulban, Torreviejában, vagy bárhol. Nyüzsgés, tömeg, hangzavar, kaják, sörözés, alkudozás!! Imádom. Mivel barátomék először voltak spanyolban, ezért hetente két piacot biztosan beiktattunk. Az asszociáció elkerülhetetlen volt az otthoni árakkal. A ruhák nagyon olcsóak, a cipők, csizmák is fele-harmadárban vannak, és egy sor más termékkel is igen megérné otthon kereskedni. Persze az igazi a piac feelingje. Ahogy kóstoltatják az árukat, ahogy tíz különböző náció alkuszik, mutogat, halandzsál, az óriási.
Egyik este elvittek minket vacsorázni egy puszta közepére. Illetve én vittem mindenkit, de nem voltam biztos benne, hogy haza is érünk. Sötét réteken, sziklák között, egy egysávos, iszonyú rossz minőségű, köves úton araszoltunk, kockáztatva, hogy bármelyik pillanatban széttörik a tengelyem, vagy valami más. Végre megérkeztünk, s láss csodát félig tele volt egy kerthelyiséges vendéglő, ahová asztalt az üdülési szezonban csak egy hétre előre lehet foglalni. Ott mondták el, hogy ennek a vendéglőnek a specialitása a sült báránycomb.
Eleve averzióm volt vele szemben, mert rögtön Roald Dahl: Az áldozati báránycomb című novellájára asszociáltam, amiben a feleség a rendőr férjét egy ilyen fagyasztott combbal üti agyon, majd a kollégáknak megsüti, amíg azok keresik a gyilkos fegyvert. Szóval steaket ettem, de jobban jártam volna a combbal. A bárány puha volt (azért megkóstoltam), de a steak, mint a cipőtalp.
Báránycomb
A bázisunk, ez a Torrevieja egy igazi kisváros, ami ugyan folyamatos növekedésben van az egyfolytában épülő lakóparkokkal, és lakóházakkal, de a promenád vendéglői, kávézói, a kikötő, s egyáltalán a régi város változatlan hangulatot ad. Illetve pont a közepén változott. Egy sűrűn beépített utcanegyedet lebontottak, és egy gyönyörű, modern templomot építettek ide. Építészként mondom, ragyogó tervezés. Egyszerűségében csodálatos.
Évekkel ezelőtt itt olyan csodát láttam, amit sehol máshol a világon. Az utcákon minden járda kerámia burkolatú, és naponta többször FELMOSSÁK!! Nem vicc, úgy, mint otthon a konyhát, vödör, felmosószer, Vileda, és mehet. Ja, meg minden sarkon van gyerekkocsi, kerekesszék feljáró!! És ez egy majdnem Isten háta mögötti kis város!!
Azt tudni kell, hogy Spanyolország kerámiaipara híres. Olyan termelési kapacitásuk van, hogy a városok járdáira is jut az egyszerűbbekből, valószínű gyártási áron. De más burkolólapjaik is vannak, melyek nagyon gyönyörűek, s már nálunk is kaphatók régóta. Ebben a kisvárosban is van Antonio Gaudi alkotás, mint szinte mindenhol az országban. Itt egy parkban épített több betonpadot, kirakva kis mozaikokkal, szökőkúttal kombinálva. A kemény anyag ellenére az ülés benne kényelmes. Nagyon termékeny művész volt, róla majd Barcelonánál írok többet.
A városban több helyen elhelyeztek a járdán, ilyen – a képen látható - jópofa, formatervezett kőpadokat is a sétálók részére pihenőnek. A földbe betonozott acélgerendák már nem a város ízlését dicsérik. Persze lehet, hogy ebből is lesz valami klassz.
Már húsz éve is, - amikor először voltam spanyolban -, ledöbbentem egy dolgon, ami azóta is mindig meglepetést okoz nekem, holott tudom, hogy ez itt természetes. Hát igen, itt már trópusi időjárás van, a helyiek azt mondják Valenciánál kezdődik a zónahatár lefelé Délnek, ahonnan az örökzöldek egész évben virágoznak. Szóval van egy sor növény, ami nálunk cserépben kapható, itt meg fák vannak belőlük. Még ilyet??!!
Helyi barátaink az egyik nap elvittek minket egy természetes sófürdőbe. No azért nem kell rögtön elájulni, mert megpróbáltatás az volt rendesen. Mondták, hogy csak vastag törölközőt vigyünk, amire ráfeküdhetünk. Mint később kiderült inkább egy deszkát kellett volna vinnünk.
Szóval többek között ez a város is foglalkozik só kitermeléssel és exportálással. Ezt a sót a tengerből nyerik igen egyszerű módszerrel. Elárasztanak egy nagy területet a tengerrel, úgy negyven centi mélységű-magasságú vízzel, s a többit egyelőre a természetre bízzák. A területet ellepik a flamingók, és más vízimadarak, amelyek megtisztítják a „kis tengert” szinte minden élőlénytől, ami kijött a tengerből. Majd következik a nap melója, ami kiszárítja ezt a területet úgy, hogy egyszerűen elpárologtatja a tengervizet. Ott marad a só, jönnek a dózerok, és a billencsek, elindul a só az üzemekbe. Ott a jól bevált módszerekkel tisztítják, fertőtlenítik, csomagolják a finom tengeri sót. Ezt csak azért írtam le ilyen részletesen, hogy felvilágosítsam azokat (én sem tudtam sokáig), akik esetleg azt gondolják, hogy valami bonyolult kémiai kiválasztással készítik a sót a tengervízből. Hát ez egy egyszerűbb mód.
Egy köztes időszakban elindulnak a helyiek és a turisták, hogy megmártózzanak ebben a sós vízben. Persze a mártózás kifejezés túlzás, mint ahogy a belefekvés is, mert a víz magassága olyan kicsi, hogy meg kell elégedni, hogy a testünk egyik oldalát érinti a tömény, sós víz. Mégis mindenki esküszik a gyógyító hatására, megpróbálva elfelejteni a „fürdőzéssel” járó kellemetlenségeket.
Mik is azok.
Először is a kis tenger alján lerakódó, és kikristályosodó só, - ha nem megfelelő védőfelszereléssel érkezel - maradandó vágásokat ejt tested különböző részein, mert olyan élesen hegyes a felső, de víz alatti teteje. Ez azután azonban párosul azzal, hogy a só bekerül a sebekbe. Hát az nem semmi fájdalom. Nekünk ugyan mondták, hogy vigyünk papucsot, de én nagyvonalúan felajánlottam az asszonynak, hogy az ölembe teheti a fejét. Nem is a nehéz feje vagy felfogása miatt, - persze a súly, az súly -, de folyamatosan nyomta bele az éles sóba a lábamat és a seg….et teljes hosszában. Részemről nem sokáig bírtam, de viszonylag jó képet kellett vágni a dologhoz, mert nagyon egészséges a helyiek szerint. A másik kellemetlenség, hogy ezzel a „fürdőzéssel " kapsz egy selymes sóbevonatot magadra, amit ott a helyszínen nem is tudsz lemosni, (mert nincs mivel), így az egész testeden kicsapódik útközben a só, amit az autód kárpitja kaparja le onnan, komoly nyomot hagyva a kocsidban. Fürdéskor másodszor éled át a feloldott só kellemes hatását a sebes bőrödre, mint aki erős paprikát evett, s utána először megy toilettre. Ez szintén kétszer csíp. Arról már nem is beszélve, hogy kb. egy kilométert kellett begyalogolni az éles són keresztül, mire elértük azt a részt, ahol már bele lehetett a mintegy tizenöt centis vízbe feküdni.
Mit ne mondjak, nagy élmény volt!
De!!! Legalább elbüszkélkedhetek, hogy ugyan életemet nem, de véremet adtam Spanyolországért, legalábbis a só - business - ükért.
Folyt. köv.
Comments