Spanyolország, kicsit hosszabban
Hirtelen azt hittem, hazaértünk. Tankolunk, ahogy beérkezünk Spanyolországba, s rögtön le akarnak húzni. Száz euróssal fizetek, megpróbál a csávó ötvenből visszaadni. Várok, egymásra nézünk, ő is vár egy darabig, majd a fejéhez kap és adja a visszajárót százból. Mosolyogva elküldöm az anyjába magyarul, ő ugyanezt spanyolul. Azt hiszi nem értem. És ezzel még bepróbálkoznak ottlétem alatt háromszor. A benzinkútnál a földelő szondához leláncolt vödör. Meg sem merem kérdezni, vajon melyik nemzet polgárai ellen védekeznek.
Nyolc éve nem voltam itt, de az élmény, az első benyomás ugyanaz. Sőt a következők is. Én elhoznám ide tanulmányútra az összes hazai építési vállalkozót, no meg az összes ilyenfajta ügyintézéssel kapcsolatban lévő állami hivatalnokokat, minisztereket.
Megdöbbentő!!!
Külön üzletágat lehetne gründolni (lehet, hogy ez így is van!) a toronydaruk gyártására, kölcsönzésére. Lassan ez lesz Spanyolország nemzeti jelképe, s népszavazás dönt arról, hogy betegyék-e a zászlójukba is a képét. Életemben ennyi darut nem láttam, szinte egyszerre, pedig építész vagyok. De ez egy másik dimenzió. Ha azt mondom, hogy gombamódra szaporodnak a házak, az autópályák, akkor nem is jó a hasonlat a gyorsaságra. Korábban is volt, hogy nem jöttem ki hat hónapig, s már alig találtam meg az ismerősöket, mert körbeépítették az egész várost. Most is ugyanez van. Barcelonától kiépítettek egy második autópályát Cartagenáig, amely város a Földközi tengernél lévő sarkán van Spanyolországnak. Itt fordul el az út Malaga, Gibraltár felé. Később, amikor átmentünk Granadába, arrafelé ugyanúgy kiépítettek egy második autóutat!!! Egyben biztos vagyok. Itt nincs körbetartozás az építőiparban, s aki ebben a szakmában tevékenykedik, annak nem kell félnie, hogy felmondanak neki.
Hogy valamit nagyon jól csinálnak, az biztos. De rájöttem mi az, meg érdeklődtem is. Először is azt fejlesztik, amiben ők, vagy az adottságaik, a legjobbak. Van egy piszkosul hosszú tengerpartjuk, ezért kitalálták az üdülés fejlesztését. Mondjuk ehhez olyan nagy ész nem kellett, de ami más, mint nálunk, hogy ott, fenn, a döntéshozók, ennek szükségességét, ésszerűségét átlátták, s az idegenforgalomból bejövő pénzt – sutty!!– visszaforgatták az útépítésbe, az infrastruktúra fejlesztésébe ezeken a helyeken. Nem saját zsebbe, nem hülyeségre, hanem arra, ami hozza a még több pénzt.
Normálisak ezek???!!!!- mondaná Hofi -.
Késő estére érünk el célállomásunkra, Playa de Flamenca-ra. Fáradt vagyok, nehezen találom meg a sok új épület között a lejárót a tengerpartra. Véletlenül behajtok egy kicsit egy egyirányú utcába, majd rögtön megfordulok, és jövök kifelé. A rendőrök már várnak, és megdöbbenve kérdezik, hogy mit csinálok. Szabadkozom, amennyire csak a lassan előjövő, kissé már elfeledett spanyol szókincsemmel tudok, de egy varázsszóra intenek, hogy elmehetek. Örülök is meg nem is. A varázsszó: - Soy ungaro. (Magyar vagyok). Még jó, hogy nem mutogatnak a homlokuk előtt. De gondolják!!!
Másnap, harmadnap megint ott áll a rendőrautó ugyanazon a helyen. Mondom az asszonynak, ezek direkt rám várnak, hogy másodszorra megbüntethessenek. Vagy talán rosszul értelmeztem akkor este az intésüket, hogy elmehetek, amikor ők csak azt akarták, hogy félreálljak. Kiderül egyik sem. Ott van a helyi körzeti rendőrség irodája. Hát hol szabálytalankodjak először Spanyolországban??!!
Amikor azt írom, hogy összességében nem éreztem jól magam Spanyolban, akkor sokan el fogják húzni a szájukat, s porolják le a kabátjukról a nem létező morzsát, - Hagyjuk Mariskát! - gúnyos szöveg kíséretében. Hát még ha innentől beteszek a cikkbe egy csomó fényképet. De sajnos igaz, a konklúzióm csak az, bárcsak ne jöttem volna el. Persze ez teljesen személyes, szubjektív értékelés, csak azért írom le, hogy ne irigykedjen senki.
Hol is laktunk három hétig?
Egy, a tengerparttól száz méterre lévő villában, hatalmas úszómedencével, kerti szaunával, pálmafákkal. Ezek voltak a szépségek.
Ebben is tengődtünk
De együtt laktunk egy németjuhász kutyával, aki uralta a házat, és annak lakóit. Ha bejött, szinte kikövetelte, hogy adjuk át a helyet neki a bőr ülőgarnitúrán, és persze ha akarta, mindig játszani kellett vele. Én szeretem az állatokat, de hogy az egész villában mindenhol és mindenen kutyaszőr volt, minden kutyaszagú volt, mert ritkán fürdött, s amikor ettünk, a feje mindig az asztalon volt kunyerálni, szagolgatni a kaját, hát azt már nehezen viseltem. De meg kellett alkudnom, mert a ház ura volt a kutya, s természetesen a ház uraié, akik egyben vendéglátóink is voltak. Elő kellett venni valahonnan a jómodort.
A másik nem kívánatos élőlény, akikkel kénytelenek voltunk együtt élni, - de főleg a barátomék, akik az alsó részen lévő gyönyörű apartmanban laktak -, az a „cucharacha” volt.
Ha valaki esetleg könnyes szemmel emlékezne fiatalságának egy régi slágerére, az 50,-60-as évekből Perez Prado zenekarától, aminek a címe a „La chucaracha” volt, azt most elkeserítem. Ennek az állatnak a magyar neve a csótány. Csak itt ezek egy hatalmas változatban élnek, kiirthatatlanul, szinte Spanyolország egész déli részén.
Barátomék, több, mint húsz éve élnek itt, s minden találkozásunk alkalmával elmondják, hogy ez azért a legjobb hely a világon, mert egész évben csak öt napot esik az eső, a többi pedig a csodás napsütés. Egyre jobban kételkedek igazmondásukban, mert már harmadszor kerül rám a sora annak az öt napnak, amikor esik. Mit esik? - zuhog, ömlik, árad, hömpölyög, szakad, s így tovább a világ leggazdagabb nyelvének szinonimáival kifejezve. Hadd érzékeltessem az eső erejét. Az utca túloldalán van egy, a környék esővizét a tengerbe vezető, természetes kialakulású, mintegy tizenöt méter széles, négy méter mély árok. Az ebből az árokból a tengerbe folyó esővíz ilyenkor egy kb. négy méter széles 1-1,5 méter mély, és a part teljes szélességében, mintegy 30 méter hosszú árkot ás ki a tengerparti homok plázsból. Másnap reggel jönnek a dózerok, és visszatemetik egyenesre. Ennyi.
Még egy pár szót az építkezési módjukról.
Amikor megterveznek egy lakótelepet (urbanizációt), már kijelölik a fő utcákat. Ezek vonalában lefektetik az összes közművet, és megcsinálják a majdnem végleges burkolatot. Hogy tudjanak a teherautók normálisan közlekedni. Miket nem találnak ki??!! Nem kéne orvost hívni hozzájuk??!!
De ez még semmi. A környék tele van faiskolákkal, amik 30-40 éve üzemelnek. Ezért itt a méterestől – a hatméteresig kaphatók pálmafák. A beruházó a kész főút két oldalára földlabdásan kiépít egy fasort, véglegesen, úgy, hogy felhajtják a fák leveleit függőlegesre, majd textillel körbetekerik úgy, hogy a teteje nyitva maradjon. Mire az épületek szerkezetkészek lesznek, kiderül az is, hogy melyik fa nem fogant meg az új helyen. Ugyanis amelyik megfogant, annak a tetején kibújnak az új levelek, bizonyítva annak életképességét. Így, a fasorral, sokkal szebb a lakótelep, hívogatóbb a vevőnek. Ezt nem ártana nálunk is bevezetni. Meg azt is, hogy csak úgy adnak ki ilyen urbanizációkra engedélyt, hogy meghatározzák, milyen infrastruktúrát kell kiépíteni. Ezt főleg a bölcsődékre, iskolákra, kórházakra értem. A más irányú szolgáltatást úgyis a kereslet kínálat határozza meg.
Egy kis érdekesség még az ottani társadalmi rendszerről.
Én nem sokat tudok Franco-ról, maximum azt, hogy diktátor volt, s nálunk úgy tanultuk, hogy rossz ember volt. Azért legalább el kell gondolkodnom egy kicsit arról, hogy biztosan így volt-e. Ugyanis a mai napig él a rendelete, amelyben meghatározta, hogy minden nagyobb étteremben kell árusítani olcsó menüt, vagy ételfajtákat, és ahol van hely, ott ki kell alakítani egy „fapados” éttermi részt a szegényebb rétegnek. Ez egyszerű, abroszmentes faasztalokból, faszékekből áll, ahol többnyire az országban elterjedt un. „tapas”-okat eszik az emberek, a menün kívül. Ezek ilyen aprófalatkák, vagy egytálételek, amelyből kirakva a pultra csak kis ételmelegítőkbe van, amelyeket újratöltenek, ha elfogy. Ez szinte minden kocsmában, presszóban, étteremben megtalálható. Az emberek igen sokszor emlegetik pozitív felhanggal a volt diktátorukat. S ha ez a dicsőítés jogos még valamiért, az a Rendőrség.
Spanyolországban kétfajta rendőrség van. Az egyik a Policia Local, azaz a helyi Rendőrség, a másik pedig a Guardia Civil, a Polgárőrség. Nos ez utóbbi szervezet, ami megmaradt a Franco érából. Igen nehéz bekerülni ide, szinte generációról - generációra öröklődik a tagság. Ennek a rendőrségnek a tagjai megvásárolhatatlanok, a becsület mintaképei, s a kérlelhetetlen szigor érvényesítői. Ha találkoznak ezekkel a zöldruhásokkal (a Local-osok kékruhások), akkor meg ne próbáljanak ellenkezni az intézkedésükkel, vagy netán megvesztegetni őket, mert borzasztó nagy bajba kerülhetnek. Ők olyan fizetést kapnak, (4000 EUR/ hó, ami ott óriási pénz!!) hogy eszük ágába sincs mástól elfogadni pénzt, hiszen kockáztatnák a ragyogó állásukat, nem beszélve a Guardia lejáratásával járó retorziókról. De például ott vannak (meghívják őket) minden új étterem megnyitóján, a vendéglősök versenyeznek, hogy ki lássa valahogy vendégül őket, ha ellenőrzésre beugranak valahová, ugyanis annál nagyobb „védelem” nem kell, minthogy elterjed a városban, hogy oda bejár a Guardia Civil. Még a legelvetemültebb bűnözők is félnek tőlük. Tehát az egy-egy kávét, üdítőt, italt senki nem tekinti megvesztegetésnek, hanem komoly kitüntetésnek. Úgy a vendég, mint a tulaj.
Folyt. köv.
Comments