Formabontó beszámoló spanyolországi üdülésünkről.
Előzmények
Egy kedves, baráti házaspár él Spanyolországban, egy Torrevieja nevű kisvárosban. Már vagy nyolc-kilenc éve kapacitálnak, - szinte beteges viszonzási kényszerük van - hogy menjük már ki hozzájuk, ne csak mindig mi lássuk vendégül őket, amikor évente kétszer hazajönnek. Több ok is közrejátszott abban, hogy idáig nem mentünk. Először is betegségeimből kifolyólag állandó bérletem volt több kórházba, nem teljesen alaptalanul. Ki kellett választani egy optimális időszakot, amikor éppen nem műtenek valamivel. Ezek következményeként anyagi lehetőségeim is korlátozva voltak, s nem utolsó sorban bitang messze laknak. (2750 km) Az apropót a látogatásra végül is az adta, hogy gyerekkori cimborám és felesége jelezte, hogy szívesen eljönnének velünk, - ha mégis mennénk - esetleg egy Portugáliai kirándulással egybekötve. Többszöri egyeztetés után eldőlt, hogy autóval, az én kocsimmal megyünk.
Elindultunk
Szeretek vezetni. Közben szól a zene, megnyugtat (50-,60-as évek zenéi), beszélgetek, - ha van kivel-, énekelgetek, - ha hagyják -, néha káromkodok egyet, de azt nem kell komolyan venni. Az utóbbi tíz évben már háromszor megtettem ezt az utat, de most valahogy nem kívántam. Sok lúd azonban disznót győz, s csak előre tudtam menekülni. Szlovénián, Olaszországon, Franciaországon keresztül terveztük az érkezést Spanyolországba. Szépen kiszámoltam előre a várható költségeket, félúton lefoglaltam egy szállást interneten, szóval szervezkedtem. A valóság azért egy kicsit más lett. Jellegzetes magyar szervezés. Az autópálya már kiépült a horvát határig, de onnan még 30 km a szlovén határ.
Autósok figyelem!!!
Tankolni Zalakomáron, ami cirka 40 km-re van a határtól, mert a legközelebbi üzemanyagtöltő állomás csak a határ túloldalán van!!!!! Ilyet szerintem, csak mi magyarok tudunk csinálni. Nem építünk benzinkutat a határhoz sem, így elvesztünk egy csomó valutát, mert az átmenő forgalom biztosan itt tankolna, a drágább szlovén benzin helyett. Korán indultunk otthonról, de így is beleestünk egy szlovéniai elterelésbe egy pár órára.
Olaszország odafelé
Az olasz résztől már eleve féltem. Hihetetlenül unalmas egyenes autópályák, sehol egy fa, csak gyárak, ipari létesítmények, kihalt faluk, tanyák, monoton hangulat. Már előre örültem, hogy odaértünk Imperiába, ahol a szállást lefoglaltam. Korai volt. Senki nem tudott felvilágosítást adni, hogy merre találjuk a hotelt. Azon már nem is csodálkoztam, hogy a megszólítottak egyike sem beszélt semmilyen idegen nyelvet. Csak mutogattunk, mint a televízióban a siketnéma tolmács. Megoldottuk a dolgot. Bementünk a legközelebbi hotelbe, s ott már a recepciós beszélt nyelveket. De az meg marasztalni akart minket. Holt szezon, szeptember, jól jönne egy-két vendég. Végül elmagyarázta, még egy kis térképet is adott, de szerintem bosszúból egy kerülő útra irányított minket. Ez persze csodával határos, mert ez egy igazán pici halászfalu a tengerparton. Nekünk sikerült idáig a leghosszabb idő alatt keresztülvágni rajta, de ezt nem jegyzi a Guiness rekordok könyve.
Végül, mint egy tájékozódási futóverseny győztesei, ujjongva megtaláltuk a szállodát. Ebben a kisvárosban, de szerintem máshol is a tengerparti településeken az építési hatóság emberei a legjobban keresők. Miért is?? Mert ebben a faluban szinte egy talpalatnyi kert sincs, úgy be van építve, csak lakás és hotel. Erősen kételkedem, hogy itt van engedélyezett beépítésiszázalék, vagy övezet. Úgy kellett beállni a szálloda aljában lévő garázsba, hogy lefordulni csak kétszeri oda-vissza tolatással kicentizve tudtam bevenni a kanyart, már előre félve a reggeli kitolatástól. Mindezek ellenére egy ékszerdoboz volt a század elejéről, faajtós, kétszárnyú lifttel, stílbútorokkal, viszonylag régi ágyakkal. Ja, és öreg tulajdonosokkal, amire rögtön egy Agatha Christie regényre asszociáltam, bőszen szagolgatva a reggeli kávét ciánillat után. Volt valami alapja a félelmemnek, mert egy héttel érkezésünk előtt – biztos, ami biztos -, levették a bankszámlámról a szobák díját. De megúsztuk.
Valami irtózatos titokra jöttem rá. Olaszország vagy egy sajt, vagy csak egy alagút!!!! Legalább is a francia határ előtti 50-60-70 kilométer csak alagútból áll. És ez autópálya!! Gyengébb idegzetűek nem tudnak tovább menni Franciába, mert rosszul lesznek a mellettük 130-150-nel száguldozó autók miatt. Én - mivel többször megjártam már ezt az utat -, csak rosszul emlékeztem erre, ami csak súlyosbítja az állapotomat. Hatvan kilométeren keresztül, cirka 20 km-től mindig csak azt mondogattam, hogy na ez az utolsó alagút. Ha nem én vagyok a sofőr, az utasaim már kihajítottak volna az ablakon, a százharminckettedik alagút előtt.
Franciaországon át megállás nélkül
Nem tehetek róla, de nem szeretem a franciákat. Egyszerűen nem hajlandók beszélni csak a saját nyelvükön, pedig beszélnek mást is. Sehol egy nemzetközi felirat, útbaigazítás, még a határok közelében sem!!! Egyszer itt Pesten a budai Vár oldalában szólított meg egy nagyi, meg az unokája angolul, kérdezve hogyan jutnak fel a Várba. Én éppen az ott épülő Vár alatti garázs műszaki ellenőre voltam, s mutattam nekik egy még járható megközelítési utat. Hálásan megköszönték, de én nem tudtam megállni szó nélkül, s megkérdeztem őket: - Ugye milyen jó, ha valakitől információt kaphatnak egy idegen országban? – Igen, igen! - mondogatták. És miért nem segítenek maguk otthon az idegeneknek? Nem tudták, vagy nem akarták tudni, hogy a francia minden idegenre szarik.
De azért oly szívesen emlékeztetném az egész népet, hogy Európában minden ország kollaboránsnak tartja őket a II. Világháborúban, a vichy-i behódolásukért. Szóval – többek között - ezért is szoktam egyfolytában megtenni a 600 km-es francia szakaszt, ha mentem spanyolba. A – többek között – indokok, az ételek, a benzin hihetetlen drágasága, az udvariatlanság, és az autópálya díjak. Persze ezt, ha gyorsabban áthajtok, akkor is kell fizetni, és nem is akárhogyan. Még amikor nem voltak EURO övezetesek, már akkor kiborítottak a frankkal, a sou-val. A pálya fizető állomásain kiírják, hogy mennyi aprópénzt kell bedobnod egy fémhálós szemétkosár szerűségbe. Ez valamilyen formában súlyt mérve állapítja meg, hogy megfelelő összeget dobtál-e be. Ez egy baromság, mindjárt megmondom miért. Ugyanis, ha nincs megfelelő mennyiségű aprópénzed, akkor megállítod a sort, a mögötted már besorolt autóknak ki kell tolatni, és egy másik átjáró kapuhoz besorolni. De ez még semmi! Mert pénzváltó személyzet a legtöbb helyen nincs, vagy korábban nem volt, s koldulni kellett a váltásért az ott várakozó idegen turistáktól. Ezt szerintem direkt a külföldiek bosszantására szervezték így, a helyieket meg kötelezték kétszáz frank aprópénz állandó maguknál tartására.
Pedig nagyon szép a környezet, az út keresztül az országon. A tengerparti híres üdülőhelyeken (Nizza-Nice, Cannes, és az olyan kellemes hangzásún, mint Ventimiglia, ( ventimijja- ejtve) a határátkelő, csak átrohantunk, mert hazafelé terveztünk látogatást arrafelé. A sok régi kastély, a karbantartott pázsit, a házak állapota, - csodálatosak. Ugyan már ők is romlottak a legutóbbi utam tapasztalatához képest. Már több helyen belóg az elválasztó zöld növényzet az autópálya vonalába. Nyolc évvel ezelőtt egymás mögött három gép araszolt az autópályákon. Az első gép vágta, és formálta a növényzetet, az utána szorosan őt követő azonnal, folyamatosan összeszedte a levágott ágakat, a harmadik pedig felporszívózta az utat, hogy semmi ne maradjon rajta. Elájultam, s ez komoly!! Na nem az elájulásom, hanem a gépek. Nem tudok nem összehasonlítást tenni az itthoni viszonyokkal, de erre nekünk szerintem soha nem lesz pénzünk. De belátható időn belül biztos. A hatszáz kilométeres francia szakaszt öt óra alatt abszolváltam (már előre volt nálam aprópénz, a szemetes kosárba az autópályán!), s délben befordultunk a célegyenesbe, ami még 820 km volt spanyol utakon.
Szigetszentmiklós,2009. november 17.
Comments