Haditudósítások - 4. levél

Végre megérkezett a Messiás, amire úgy vártam, meghívó a PET-CT vizsgálatra. Ez a vizsgálat hasonló az izotópos csontvizsgálathoz. Itt is a vénámon keresztül megfertőznek egy radioaktív anyaggal, szakaszosan meg kell innom másfél liter kontrasztanyaggal „feljavított” vizet, majd felfektetnek egy tolóasztalra és egy „diadalív” alatt többször áttolnak oda-vissza és közben a gép letapogatja hol van a testemben rákos sejt. Ahogy tologattak, egy rossz érzés kerített hatalmába. Az egyes filmekben látható holttest tároló hűtődobozokra asszociáltam, amikor kihúzzák és megmutatják azonosításra a hullákat! Gyorsan becsuktam a szemem és csak a vizsgálat végén nyitottam ki! Így legalább úgy tűnt, hogy nem haltam meg!

Az eredményre még hét-tíz napot kell várni, majd utána fogja az onkológus meghatározni a kezelés módját.

A hétvégén meg voltam híva egy pizzasütögetésre a rákos barátomhoz, de sajnos nem sokat tudtunk beszélgetni, mert elég rossz állapotban volt egy újabb kemo kezelés után. Így hiába ajánlottam fel neki, hogy elviszem egy pókerversenyre és haza is hozom, nem lelkesedett érte. Minden esetre felajánlottam neki, hogy ha bármiben segíthetek, csak szóljon. Szerencsémre továbbra sem fáj semmim, egészségesnek érzem magam, de a kemo hatásai megijesztettek!

Otthon, amióta kiderült a betegségem súlyossága, második gyerekkoromat élem! A párom – félve az elvesztésemtől – túlzott buzgalommal vigyáz rám, mint egy kisgyerekre. Bújja az internet rákkal kapcsolatos oldalait, az erről szóló könyvet, kiszolgál engem, elmegy helyettem vásárolni, mert cipekednem sem szabad. Megitat különböző gyógyteákkal (búzafű, kisfüzike, lenmagolaj … stb) A főzést is lassan átveszi tőlem, pedig azt szeretem csinálni. Olyan szeretettel viszonyul hozzám, amilyennel fénykorunkban sem találkoztam. A repertoárból már csak az hiányzik, hogy gügyögjön hozzám és tisztába tegyen, mintha egy igazi csecsemő lennék!! Hát ezt már nem szeretném!

Nem tudom kiverni a fejemből, vajon mit állapít meg ez a legutóbbi vizsgálat. Most már naponta nézem az ügyfélkaput, hogy fenn van-e a lelet a „felhőben”. Már egyszer mondtam, hogy félek az eredménytől.

Hétvégén, - hosszú idő után - kint voltam a szigethalmi piacon és séta közben megálltam egy standnál, ahol egy régi ismerősöm árult, akivel együtt voltunk egy műveltségi vetélkedőn pár éve a tv-ben. Láttam, hogy lefogyott vagy 30 kilót, beesett az arca, a ruhája lógott rajta, elhanyagoltnak tűnt. Megkérdeztem őt, hivatkozva az állapotára, hogy nem beteg-e?

A válaszára megrökönyödtem: - Nem tudom! – Hogy-hogy nem tudod, nem voltál orvosnál? – Nem, felesleges orvoshoz menni! - Miért, kérdeztem?

A válasza teljesen felzaklatott, mert ő volt a második ember a közelmúltból, aki valami, számomra hihetetlennek tűnő Istenhitről tett bizonyságot nekem.

Azt mondta: A sorsunk Isten kezében van, majd ő eldönti, hogy meddig élhetek, teljesen felesleges ellenállni az ő akaratának, a sorsnak. Semmilyen orvos nem írhatja felül Isten döntését!

Amikor azt mondtam neki, hogy az is lehet, hogy Isten azért akarja, hogy vizsgáltasd meg magad, mert így tud adni neked még 1-2-5-10 év életet, akkor úgy válaszolt, hogy ha Isten akarja, akkor orvos nélkül is tud adni plusz éveket. És ekkor már láttam, hogy őt én nem tudom meggyőzni.

Eszembe jutott, hogy az ismerőseim közül milyen sokan imádkoznak a gyógyulásomért, sőt, én is néha segítségért szólok Istenhez, ha egyedül kiülök az erkélyre. Most az jut eszembe, hogy lehet az imában valami sorsszerű, valami olyan erő, amit talán nem ismerek.

Az utóbbi időben nagyon érdekes álmaim vannak. Persze ezek is biztosan a kusza gondolataim miatt vannak, amelyeket pedig a betegségem generál. Újra álmodok régi álmokat. Ezek nem köthetők személyekhez, helyszínekhez (már akkor sem voltak köthetők), de ezek az álmok tiszták és tudom biztosan, hogy megtörténtek valamikor. De nem, mint esemény, hanem mint régi álom! Már erősen kételkedem a józan eszemben!

Van egy új kifejezésem az emberi létezésre. Úgy gondolom, hogy mi itt a Földön „emberszabású emberek” vagyunk! Vagyis olyanok vagyunk, mint a robotok, annyi különbséggel, hogy ha megvágjuk a kezünket, akkor vér folyik belőle és nem drótok állnak ki.

Miért is gondolom így? Mert a legtöbb ember gépiesen éli az életét, szinte elfogadott szabályok szerint. Reggel felkelünk, megmosakszunk, - már aki -, elmegyünk dolgozni, hogy legyen pénzünk ennivalóra, munka után bevásárolunk, hazavisszük a gyerekeinket, megvacsorázunk, leülünk a tv elé, majd lefekszünk aludni, esetleg egy kis etye-petye, majd reggel indul újra a verkli. Mintha minden nap valaki felhúzna minket, mint egy órát és ugyanazokat csináljuk nap-nap után. De még a háborítatlan őserdőben élő törzsek is ugyanazt csinálják, hogy az életben maradásért minden nap elmennek vadászni. De tv-t nem néznek!!!

No, nem bonyolítom tovább az eszmefuttatásomat, majd esetleg később írok egy hosszabb értekezést erről.

Most továbbra is várom az eredményt, illetve azt, hogy mi lesz velem. Ideges vagyok egy picit.

2021.június 09.

Folytatás következik!