Haditudósítások - 3. levél

Most éppen nem történik semmi, csak várok, csak várok, csak várok a behívómra PET_CT-re. Közben szanaszét szórva cikáznak a gondolataim. És ez csak azért van, mert én is szétszórt vagyok! Nem találom a helyem, sok dologban döntésképtelen vagyok, mert elfoglal a betegségem.

Az az igazság, hogy félek egy rossz eredménytől, illetve az ezzel kapcsolatos döntéskényszeremtől. Ha esetleg az eredmény befolyásolja az életem mérhető hosszúságát, akkor egy sor intézkedni való vár rám. Ez nem lesz egy fáklyásmenet! Örökhagyási problémák, a peremmel kapcsolatos negatív eredmény megoldási variációi, a temetésemmel kapcsolatos intézni valók …stb.

De a gondolataimban felmerül az is, hogy mit szeretnék tenni még a hátralévő időmben. Előző levelemben írtam, hogy a „bakancslistámon” szerepelt három gyönyörű színésznő becserkészése, de ez csak vicc volt! Igazából szinte semmi sem szerepel ezen a listán, nincs is ilyenem, de ha jól átgondolom, talán egy dolog van, amit szeretnék még megcsinálni. Az pedig az, - mivel nagyon szeretem az állatokat -, hogy egyszer az életemben együtt úszhassak delfinekkel. Megtehettem volna korábban is, de valamiért soha nem jött össze.

Érdekes összecsengés, hogy egy évekkel ezelőtt írt novellám eseményeit („ Ha eljön Joe Black”), amelyben egy rákos beteg utolsó gondolatait írtam meg, szinte tudat alatt pontosan követem. Persze van erre magyarázat, mert valószínű akkor is ugyan ezek jártak a fejemben. Elmentem gyerekkorom színhelyeire, próbáltam megkeresni egy általam szeretett barátnőmet, de nem jártam sikerrel, mert már tíz éve meghalt, ráadásul alkoholista is lett. Feladtam a múltam újraélését!

Most éppen azt próbálom összerakni, hogy mit is vesztek Én, a halálommal.

Nem sokat!

Már korábban írtam, hogy igen intenzív, gazdag életet éltem, nem sok minden maradt ki belőle. Így nyugdíjasként már nincsenek kitűzött, nagy céljaim. El fogom veszíteni egy-egy sportesemény nézését, egy-két jó könyv elolvasását, pár jó film élményét, a gyerekeim és a társam szeretetét, az éltető napfényt, egy-két baráttal való beszélgetést, ha még visszaáll a tesztoszteron szintem, akkor pár jó szexet, hódítást, pókerpartikat, azonban ezek már nem olyan nagy dolgok. A gyerekek már önálló életet élnek, az unokámat, - ha egészséges lennék, akkor sem látom már felnőttként (pedig kíváncsi lennék rá), a társamat pedig majd meggyógyítja az idő. Egy darabig sírni fog, hiányzok majd neki, de kemény nő, majd megnyugszik.

Meg, hála Istennek, elveszítem az egész életemben idáig összeszedett betegségeim okozta szenvedéseket, a szeretteim keserű aggódásait, az esetleges ágyhoz kötöttségemet .

Én alapjában véve egy vidám fickó vagyok, de úgy látszik csak kibújok a bőrömből, mert a most leírt gondolataim akár akarom- akár nem, a halál körül mozognak. Van még egy megfigyelésem, amit talán az olvasóim is ismernek, legfeljebb nem kaptak még ilyen magyarázatot erre.

Amióta a barátaim, ismerőseim megtudták a betegségemet, ami halállal is fenyegethet, egyre kevesebben hívnak fel. Ennek oka szerintem az, hogy nem akarják, hogy úgy tűnjön, mintha már a halálom után érdeklődnek. Érdekes, hogy attól függetlenül, hogy én egy jó ember vagyok, nekem is átsuhan ugyanez a gondolat az agyamon, de rögtön legyőzi a hívó hangja, ami bátorítást, aggódást, segítséget sugall. Ez a helyzet olyan, mint amikor egy nagyon jó barát házaspár elválik és nem merjük felhívni egyik felet sem, azért, mert ha állást foglalnánk abban, hogy ki a hibás a válásért, akkor lehet, hogy egyenként veszítenénk el őket, mint barátokat. Nehéz helyzet!!

A leveleim során olyan sok segítséget, bíztatást, szeretetet kaptam, hogy mindezen gondolatok ellenére úgy döntöttem, hogy nem adom még fel az életet!

Ugyanúgy, mint a „Hólyagrák, ahogy csak én láthattam” c. írásomban olvashatjátok, bettem Puccini Turandotjából a Kalaf áriáját Pavarotti csodálatos tolmácsolásában, feltekertem a hangerőt és azonosultam az utolsó sorral:

„Enyém a győzelem” Vincero, Vinceeeeeroooo!

2021.május 30.

Folytatás következik!!