Egy kis vidám, egy kis szomorú emlék
Lapozgatok a fejemben. Ma ilyen emlékezős napom van. Valamiért elsőre Puskás Öcsi jut eszembe. Hogyan is kezdődött:
Először csak fényképen találkoztam vele. Ugyan lehet, hogy apám már korán kivitt meccsekre, de erre nem emlékszem. Tíz éves voltam, amikor a nagybátyám levitt a Honvéd kölyök csapatába focizni. Az előzménye az volt, hogy látta, amikor az utcán az esti sötétedésig játszottunk, hogy elég ügyesen terelgetem a labdát. Ekkor már Öcsi a Real Madridban volt, és a nagybátyám azon kevés barátja, és kiváltságosa volt, akinek folyamatosan küldött különböző Real Madrid relikviákat, és fényképeket magáról és a csapatról. Akkoriban ilyenekhez hozzájutni lehetetlen volt, mivel ő csak egy disszidens katonatisztnek volt elkönyvelve, senki nem írt róla az újságokban semmit.
Azt hiszem az első BEK (Bajnokcsapatok Európa Kupája) meccs közvetítése a Magyar Televízióban az 1960-as Real Madrid – Eintracht Frankfurt volt (7:3), ahol Puskás négy gólt is lőtt. Persze biztos csak abban vagyok teljesen, hogy vagy a 66-os angliai Vb előtt, vagy utána a TV adott egy Anglia – Világválogatott meccset, ahol a Világválogatott balszárnya Puskás - Gento volt. Igazán akkor nyűgözött le a játéka, pedig az az időszak már a levezetése volt. Olyan labdákat adott „bal külivel” a Gentonak,- aki az oldalvonal mellett szaladt -, hogy a belül futó bekket egyszerűen kikerülte a labda, pedig az majd megszakadt, hogy elérje.
Hát ilyet azóta is csak egy másik csodálatos - sajnos már nem élő - magyar focistától, Kocsis Lajostól láttam.
Nagybátyám „a Jeges” mesélte, hogy az edzéseken olyan fogadásokat kötött, hogy a kapufa tetejére tett sörösüveget a tizenhatos vonaláról tízből nyolcszor lerúgja. És lerúgta, hol tízből - tízszer, hol nyolcszor!!!
Hogy ez igaz lehetett, az bizonyítja, hogy a hírek szerint ugyanezt eljátszotta a Realnál is. Nem hittem volna, hogy valaha is találkozok vele személyesen, de a sors kegyes volt hozzám. Annyira, hogy egy időben heti rendszerességgel találkoztunk. Ez már, a szinte végleges hazaköltözése után volt.
Első személyes találkozásunk 1993-ban volt.
Tökölön építettem a sportpályán új öltözőket, fürdőket, s az egész tetejére egy vendéglőt, ami mint egy klubház is működött. Ugyan a helyi focicsapat, akkor csak a megye II.-ben szerepelt, de az edzőnk Gulácsi Sanyi bácsi, baráti kapcsolatban állt Öcsivel, s így valami ünnepi barátságos meccsre lehozta őt hozzánk.
Délelőtt jött többedmagával (még a környéken lakó MLSZ alkalmazott is ott volt), s úgy volt ebéd után mennek vissza Pestre. Azonban olyan jól érezte magát, hogy csak valamikor este indultak vissza. Nem csak a finom kaja ízlett neki, hanem akkoriban a nálam kapható minőségi gyöngyösi borok is. Öcsi bácsi csak kisfröccsözött. De azt becsületesen. Egész nap úgy két liter bort ivott meg, - persze sörfalat mindig volt előtte, sőt rántott húst többször is kért - és közben csak úgy ontotta magából a történeteket. Görcsösre nevettük magunkat, mert borzasztó jó előadó is volt, fűszerezve külvárosi szlenggel, s inkább vicces sztorikat mesélt. Persze mindenki akart tőle kérdezni valamit az életéről, ezért nyugodtan maradhatott volna akár egy hétig is. Mellékelem a vendégkönyvi bejegyzését, és a közös fotónkat, melyet, ha összehasonlítok a maival, sajnálattal kell megállapítanom, hogy akkor még barna hajamat később valaki leöntötte hypóval. De hát az idő sajnos nem áll meg.
Pár évvel később- mivel én rendszeresen jártam fel Pestre römizni -, a kispesti Ady Endre úti (ez az út vezet a Honvéd pályára) „Bombázó” -ban találkoztunk. Ez egy kocsma jellegű klubház volt, ahová mi is, és Öcsi bácsiék (régi Honvéd játékosok) is hetente feljártunk kártyázni. Ők csak ultiztak az egyik szobában, (ez a klub egy lakásból lett kialakítva), mi meg römiztünk a másikban. A kettő között volt egy söntés, amit többnyire az idült alkoholisták támasztották. Beszélgetni keveset tudtunk, mert játszottunk, de pár évvel később, amikor Spanyolországba készültem magyar vendéglőt csinálni, megkértem őt adjon tanácsokat, hogyan is kezdjek hozzá, vagy ajánljon valakit, akit megkereshetek kint egy kis segítségért. Sajnos ebben az időszakban (1998-2001) kezdődött el a leépülése. Heteken keresztül ígérte, hogy majd elhozza egyik hétfőn a címeket, de szegénykém mindig elfelejtette. Amikor meg indultam kifelé, addigra már nem is ismert meg. Mire 2001-ben hazajöttem spanyolból, már kórházba került, s többet nem találkoztunk.
Azért elmesélek egy történetet azoknak, akik esetleg nem tudják, hogy milyen nagy ember volt ő Spanyolországban, hogy büszkék lehessenek rá. Állítom, hogy nem csak ott, de az egész Világon nála nagyobb, híresebb honfitársunk nincs, de nem is volt, aki révén Magyarországot a világ legkisebb zugában is ismerik, elég csak kimondani a szót, hogy „puszkasz”.
Mivel nem jött össze a vendéglőm (különböző okok miatt), elkezdtem szerződéseket kötni spanyol üdülők, villák magyarországi értékesítésére a nagyberuházókkal. Magyarként olyan gazdag emberekhez bejutottam, akikkel még a helyiek sem találkozhatnak. A varázsszó „Puskás vagy Pancho” volt. Amikor megtudták, hogy én szinte napi kapcsolatban voltam vele, minden ajtó kinyílt számomra. Meghívtak, hogy meséljek róla, hogy van, hogy él, stb. Ha nem velem történik, nem hiszem el, hogy mit jelent a világban az ő neve. Úgy segített nekem kapcsolatokat kialakítani, hogy nem volt jelen csak a neve. Ez hihetetlen volt számomra.
Higgyék el, ő egy Isten ott a mai napig.
Mikor hazajöttem, már nagyon beteg volt. Olyan viszonyban nem voltunk, hogy meglátogathassam, - sőt, szinte senkit nem engedtek be hozzá a Kútvölgyibe -, így csak én is 2006-os halálán rendülhettem meg többmilliomod magammal.
Isten nyugosztaljon Öcsi bácsi!
Majd viszek valamikor egy demizson jófajta rizlinget.
Szigetszentmiklós, 2009. november 10.
Opmerkingen