Mottó
„Történet, még nőtlen, csajozós koromból, amikor igen nagy kincs volt egy „kégli”
Az a tipikus nap volt, amikor van mikor, van kivel, van mivel, de nincs hol. A történet pontosan abból az időből való, amikor az Illés énekelte, „Bosszantó, de sehol egy kégli”.
Nyár volt, hétágra sütött a nap, a levegő tele volt a szerelem illatával, meg az én sirámaimmal, hogy hova vihetném el egy kis szexre pár napos barátnőmet. Ki tud adni egy kéglikulcsot, mert anyámék csak a régi ismeretségeimet látták szívesen otthon, az új lányokkal szemben bizalmatlanok voltak. Sőt, amikor egyszer egyedül hagytam a lányt a szobámban, anyám megkérdezte nem fog-e valamit ellopni. Tehát haza csak nagyon-nagyon ritkán vittem lányt.
A sors ma jót akart velem tenni. Gyula barátom felajánlotta, hogy meló után úgyis megy le Surányba, a víkendházába, ha akarjuk, vele mehetünk. Ő majd eltesz-vesz a kertben, vagy átmegy a helyi kocsmába az ottani haverokkal piálgatni, amíg mi hancúrozunk.
Egy megkönnyebbült „Hurrá” felkiáltással elindultunk az óbudai HÉV-vel Szentendre felé. Minden terv szerint haladt, kis zavar csak akkor lett, amikor ittasan visszajött a kocsmából és szent meggyőződése volt, hogy én a feleségével hentergek a szobában. Persze tudom, hogy csak így akart beszállni a partiba, hátha a megbocsátása fejében ő is lefeküdhet a „feleségével”.
Végül este 7-8 óra felé felkerekedtünk és elindultunk vissza Pestre. Akkor még nem tudtuk, hogy a ragyogóan sikerült délután után még milyen fergeteges röhögés vár ránk.
A vonaton egymás mellett ültünk hárman - természetesen középen Ági - így hívták, a szemközti padon egy idegen nyelven beszélő fiatal pár, s mellette egy hatvan körüli, - mint később kiderült - tudálékos férfi. A hangulatunk remek volt, - kinek miért - ráadásul mi is alkoholizáltunk egy kicsit, ezért a HÉV-en be nem állt a szánk.
Megpróbáltuk kitalálni milyen nyelven beszélnek a fiatalok. Én mondtam, hogy valamilyen északi, a haverom úgy gondolta, hogy litván vagy észt, tudálékoska elkezdett hablatyolni valami indogermánról, ami kapott egy szláv beütést, s erről még közben kiselőadást is akart tartani. A gordiusi csomót én vágtam el. A Beatles dalokból - mivel azokat énekeltem akkoriban egy zenekarban - összeszedett csekély angol tudásommal megkérdeztem őket, honnan jöttek. Kiderült, hogy finnek.
Ennek barátom borzasztóan megörült, és mondta, hogy tud egy mondatot, ami magyarul és finnül is ugyanúgy hangzik. Ez pedig „a Dunában úszik egy hal” volt. Megkértem őket - lefordítva angolra -, hogy mondják el ezt a mondatot finnül.
Hát lett meglepetés. Volt ott Dunainem, vejnemöjnen, raikkonen, hakkinnen stb., de sehogy sem hasonlított a magyar szövegre még véletlenül sem. Barátom megkért még egyszer fordítsam le nekik, de pontosan, mert lehet, hogy nem értették.
Már az összes utas kihegyezett füllel hallgatta a finnek szavait, beleképzelve a magyar mondat szavait, de csak a halláskárosultak véltek felfedezni valami hasonlóságot.
Gyula barátom borzasztó mérges volt, és azon felül, hogy újra kérte a próbát - mert hogy biztos rosszul fordítottam -, le is rajzolta nekik a Dunát meg egy halat. Szegénykék egymást túllicitálva bólogattak, hogy értik a tébolyodottat, de mondták nekem angolul, hogy esküsznek, ezt a mondatot úgy kell mondani finnül, ahogy ők mondják.
Újból és újból elmondták - szerintem már félve egy atrocitástól - nem tudván mire vélni a helyzeten hahotázó utasokat, és a morc barátomat.
Mire Pestre értünk megszületett Gyula barátom megfellebbezhetetlen ítélete:
„Ezek nem tudnak finnül, tehát ezek nem finnek”.
A kocsi szétrobbant a röhögéstől, a szegény finn turisták azóta is emlegetik a finn-ugor nyelvcsalád mintapéldáját: „A Dunábainen ussikainen einen halein”, ami szerintük egy idézet a magyar Kalevalából.
2007.május 10.
Comments