Isztambuli Képeslap

Első török utam a 70-es években volt, s azt sűrűn követte a többi 4-5 utazás. A Malév KISZ Bizottságával voltunk jó kapcsolatban, mi Kistextesek, s mindig szóltak, ha esetleg valami berepülés volt, vagy külföldi utat szerveztek. Így került sor erre az utamra is, aminek célja elsődlegesen turizmus volt, s persze ha futotta rá, akkor pár kicsi aranytárgy, vagy bőráru vásárlása, természetesen csak souvenirként.

Már a reptéren meglepetés várt minket, mert lerohantak a török kereskedők, érdeklődve, hol szállunk meg, és kiosztva több tucat névjegyet. Mindegyik beszélt magyarul!!! A névjegyeken ilyen nevek álltak (természetesen az ő török nevük mellett), hogy Laci, Zoli, Feri, és így tovább. Teljesen le voltunk döbbenve. Másnap ezek a „magyar” kereskedők már ott voltak reggel a szállodánál, de mi először a programot jártuk végig, ami a maga nemében csodálatos volt. Azok a több száz éves épületek, kertek, s maga a város, amit mutattak belőle, lenyűgözött mindenkit. Délután aztán, mint Szulejmán serege, lerohantak minket újra a kereskedők. Kiderült, hogy annyira megnőtt a magyarok kiutazása ide, hogy az élelmesebbek megtanultak magyarul, vagy a százötven év magyarországi megszállás alatt szerzett nyelvtudást, a felmenőiktől tanulták meg. Egyesek rögtön elmentek velük, de mi sokan, a híres isztambuli bazárt látogattuk meg. Ehhez végig kellett menni egy főúton, ahol igen sok furcsaságot láttunk, de ezért csak örültünk, hogy ezt választottuk.

Először is ez a főút kb. kétszer négy sávos volt, de az autók legalább 12 sávban közlekedtek rajta!!! Ezen felül ott már bevezették az iránytaxit, ami összeszedi az utasokat, majd a város különböző pontjain kirakja őket. De az utca közepén rakta ki őket a forgalomba, azok meg ugrálhattak az autók elől, mire a járda biztonságába értek!!!! És nem volt baleset!!!!

Megfigyeltem, hogy az újságosnál kis képeslapokat árulnak, amin hastáncosnők vannak hosszú ruhában, egy kicsit kilátszó hassal. Az emberek úgy vették, mint a cukrot. Ennek a megfigyelésemnek a következő úton volt jelentősége. A főút több részén halomban, de inkább hegyekben állt a szemét, a szép, nagy üvegportálú üzletek közvetlen szomszédságában. Nem tudtuk meg, hogy talán sztrájkoltak, vagy ez természetes, de hogy meglepő volt, az biztos. A bazárban, és a többi üzletben is állandóan azt kérdezték, hoztunk e Zenit fényképezőgépet. Azt hittem csak viccelnek, de komolyan gondolták. A következő útra már felszerelkezve érkeztem.

Ez a korszak pont az volt, amikor három évenként lehetett egyénileg nyugatra utazni (ez annak számított, s csak 50, vagy 100 dollárt kaphatott egy ember az államtól. A társas utakra meg húszat !! Persze mindenki beszerzett különböző forrásokból feketén valutát, de akkor még ott volt a remegés, hogy esetleg elveszik a reptéren. Ezt a problémát a következő úton kizártam. Volt egy haver a Malévnál, aki vállalta, hogy felhozza a valutákat a repülőre, még indulás előtt. Én gyűjtöttem össze, betettük egy fotópapíros dobozba, és ezzel letudtuk a dolgot, sínen volt az ügy. Legalább is azt gondoltam, de rosszul.

Ez már a második utam volt, s így felkészülve mentem neki Törökországnak. Két Zenit fényképezőgéppel, és a sporttáskám kemény belső alja alatt öt darab VHS pornókazettával!!!! Kit válasszanak ki ellenőrzésre a vámnál, persze hogy engem. A víz kivert, mert mi lesz, ha nem engednek felszállni, s akkor hogy kapja meg az a tizenkét ember a kis összespórolt valutáját!!! Ami nem is volt így egyben olyan kicsi, pontosan 8200 dollár.

Szerencsém volt, mert nem túrt bele a finánc a táskám aljába!!

A megpróbáltatásoknak azonban még nem volt vége. Felszálltunk a gépre, leültünk, várom az emberemet a pénzzel, de nem jön. Egyszer csak látom, hogy a stewardess be akarja csukni az ajtót. Felugrok, rohanok oda, és mondom neki, be ne csukja az ajtót, mert még jön hozzám valakit. A csinike néz rám, mint egy hülyére, és mutatja, hogy már elgurították a lépcsőt, ide nem jön már senki fel, s különben is üljek a helyemre, mert indulunk. Hiába kérleltem, hogy állítsák meg a gépet, csak nem akarták megtenni. Látni kellett volna azokat az arcokat, akik rám bízták a pénzüket, amikor csak azt látják, hogy jövök vissza a helyemre széttárt kezekkel, jelezve, hogy lóvé nuku!!!!! Hát lett pánik! Ha lett volna a közelben egy fa, fel is kötnek!! És ez ráadásul egy több napos út volt, Ázsiai (Bursa) látogatással egybekötve. Képzelje el a kedves olvasó, hogy ezek az emberek, nem hogy vásárolni nem tudtak volna semmit, hanem még egy üdítőre sem lett volna pénzük. De a szikla csak leesett a szívemről. Amikor felszólítottak mindenkit, hogy kapcsoljuk ki a biztonsági öveket, ugyanazzal a lendülettel név szerint megkértek, hogy fáradjak be a pilótafülkébe. A pilótánál volt a pénz!!! Minden érintettel nem, hogy madarat, akármilyen állatot lehetett volna fogatni!!

Már az új isztambuli reptérre érkeztünk, az előző utamon megismert kereskedők türelmetlenül vártak rám, hogy elvigyenek a szállodába, ami ugyanaz volt, mint pár hónappal azelőtt. Azért az első kérdésük az volt: - Mit hoztál nekünk Gyula??

Mondtam nekik olyan dolgot hoztam, amitől szó szerint el fogtok élvezni!! Mi az, mi az, mi az, kérdezgették???? Pornókazetták, mondtam!!!

Talán nem kellett volna mondanom. Ezek azonnal lebirkóztak a földre, a szám elé tették a kezüket, szinte felkaptak, és kivittek a mikrobuszukhoz, bevágtak, és iszonyú sebességgel eltüzeltünk.

Szóval kiderült, hogy ha ezeket megtalálják nálam a vámosok, vagy később megtudják, hogy mit hoztam, akkor 10 azaz tíz év börtön várt volna rám. Egyetlen nyugat-európai török vendégmunkás sem merte volna megkockáztatni, hogy ilyesmiket behozzon az országukba, de egyáltalán, a vallásuk meg sem engedi ezek nézését. Mielőtt üzletet kötöttünk volna, persze meg akarták nézni azokat. Itt azonban adódott egy kis bibi. Nálam VHS típusú kazetták voltak, náluk meg Betamax rendszer. Elvittek egy kazettát, hogy majd az éjjel felhajtanak valahol egy VHS magnót, és majd jönnek vissza. Éjjel kettőkor kivirult arccal érkeztek vissza, s az alku sem tartott sokáig, mivel kijelentettem, hogy az öt kazettáért, öt bőrkabátot kérek. Akkor még nem is volt gyanús, hogy azonnal belementek az üzletbe. Most 2015-ben, amikor írom ezt a kis visszaemlékezést, már tudom, hogy még nyugodtan kérhettem volna tőlük még egy kiló aranyat is. Hiszen ezeknek a kazettáknak a sokszorosításával hatalmas pénzt kereshettek. Persze lehet, hogy a főszervező azóta is sitten van!!! Én 500 Ft-ért vettem darabját, a bőrkabátokat tízezerért adtam el darabonként. Nagyon jó kis biznisz volt!!!

A hazahozatal sem volt semmi. Mivel egyedül nem hozhattam át ennyi cuccot, megkértem még négy embert, hogy hozzanak át a vámon egy-egy kabátot. Mivel én csempésztem ki a pénzüket, szívesen segítettek. Azért volt ebben kockázat. Én sietve az elsők között vámoltam, majd az előcsarnokban vártam a hordárokat. Szóval, ha bármelyik elsétál a kabáttal, én semmit sem csinálhattam volna. Nem így történt, csak dobták rá a kocsimra a bőrkabátokat, ahogy elmentek mellettem. Csoda, hogy nem szúrták ki a vámosok.

Ezen az úton pont utazott velünk 5-6 gyönyörű stewardess is, akik, mivel nekem volt ismeretségem ott, s vártak is rám a kereskedők, csatlakoztak hozzám vásárolni. Hasznom nekem is volt, mert ha vittem vevőt, akkor kaptam jutalékot, de a csajok sem jártak rosszul. Ugyanis a kereskedők engem kértek meg, hogy táncolhassanak a lányokkal egy számot az üzletben, meg az üzlet előtt. Az árat tíz márkában szabtam meg, annyival olcsóbban kapták meg a lányok a vásárolt cuccot. Az egyik kereskedő megfogta a vele táncoló lány seggét, ez újra tíz márkájába került.

Egyik nap átmentünk Ázsiába (kaptunk róla igazolást!!!), Bursába, a Boszporusz hídon keresztül. Ott már a szálloda portáján várt ránk két fiatal, török cipőkereskedő, akiket előző nap ismertünk meg, és megígértették velünk, hogy felkeressük az üzletüket. A hotel halljában vártak két üveg whiskyvel minket, de a portás nem akarta engedni, hogy ott fogyasszunk. Ám amikor azt mondtam neki, hogy én a Kerekes bátyja vagyok, s hozzá jöttem látogatóba, még meg is ölelt. Tudtam, hogy ott focizik Békéscsabáról a srác, de nem is gondoltam volna, hogy ennyire szeretik őt. Tovább már nem volt probléma az ivással.

Nagyon olcsón tudtak a lányok cipőket venni, majd estére meghívtak minket egy ottani éjszakai bárba. A két stewie, meg mi ketten a haverral, plusz a két kereskedő, ez volt a csapat. Ez a bár, egy hatalmas kör alakú épület volt. Olyan, mint a Colosseum, széles lépcsőkkel, ahol asztalok voltak hangulatvilágítással. Összességében azonban szinte sötét volt a teremben. Középmagasságban játszott egy orgonista, lent pedig a „küzdőtér” volt a táncolóknak. Azért azt látni lehetett, hogy egyetlen nő sem volt a bárban, csak férfiak, illetve a velünk lévő két gyönyörűség!!!! Mi lementünk egyet-egyet táncolni a lányokkal, majd a két kereskedő előállt a kéréssel. Úgy látszik engem tekintettek szultánnak, mert tőlem kérték el a „háremhölgyeimet” táncolni. A többi török vendégnek csak csorgott a nyála (ezek nagyon jó csajok voltak), a srácoknak már ott, később a városban, hónapokra olyan tekintélyük lett, hogy ott éjszaka, köszönetként mindennel elhalmoztak minket.

Én akárhová utazok külföldre, imádok csavarogni a piacokon, bazárokban, sikátorokban, óvárosokban, mert ott látni meg igazán annak a népnek a szokásait. Tudni kell, hogy főleg a keleti országokban kötelező alkudni. Direkt szemtelenül magas kezdő árat mondanak, nekünk meg a tizedrészét kell ajánlani. Én, hogy jó alku pozícióba kerüljek, az első árnál mindig a szívemhez kaptam, lerogytam a földre, kapkodtam a levegőt. Azonnal futottak teáért, de én hörögve csak annyit tudtam mondani: „Sört”!!! Hát ezen persze jót röhögtek, de mindig hoztak, és folytatódhatott az alku. Persze ennek híre futott, és hirtelen a többi árus is odacsődült megnézni az örült „madzsart”.

Szigetszentmiklós, 2015. december 19.