Még mielőtt valaki szintén hasonló tévedésbe esne, el kell mondanom, hogy én egy ősi szigetszentmiklósi családból származom. Ez a város már Árpád korában az ő territóriumának számított, majd 1624-től már városkánt említették. Ennyit a magyarságomról.
Szóval a következő három kis történet arról szól, hogyan néztek zsidó emberek a látszat miatt közéjük valónak.
Első történet:
Ez a 60-as évek végén történt. A Kőbányai Textil focicsapatától átigazoltam a Kistext csapatába. Mivel nem fogadtam el a felajánlott sportállást, így teljes munkaidőben az Építési Csoport egyik vezetője lettem. Focistaként és építészként is napi kapcsolatban voltam az igazgatónkkal, Kádas Ferenccel.
Akkoriban nagyon szerettem a Filmmúzeumba járni, ahol olyan ritkaságokat vetítettek, melyeket nem mutattak be az országos mozihálózatban. Pl. a Privilege c.filmet, ami Paul Jones, a Manfred Mann énekesének életéről szólt. Ez a mozi a Madách téren volt, a Dohány utca sarkán, szemben a Zsinagógával. Az egyik este az előadás után kitódult a tömeg a mozi előtt lévő hatalmas járdaszigetre, ahol a nézők összekeveredtek az zsinagógából éppen kijövő emberekkel. Így került szembe velem az igazgatóm, akinek természetesen köszöntem. Ő visszaköszönt, s csak annyit kérdezett: - Maga is? Igennel válaszoltam, mert biztos voltam benne, hogy ő a templomból jött ki, és azt gondolta, hogy én is ott voltam. Nem akartam neki csalódást okozni. Ennyiben maradtunk, de attól fogva még nagyobbakat köszönt vissza, amikor a gyárban találkoztunk.
A következő történet is részben róla szól, de a fentebb említett történetnél sokkal több személyes a sztori.
Második történet:
Ez szintén a Kistexthez kötődik. Mint építési vezető bejáratos voltam a gyár összes eldugott, és nem eldugott helyiségébe, amit ki is használtam, amikor tudomásomra jutott, hogy valahol van egy Kisfaludy Stróbl Zsigmond carrarai márványszobor a gyár alapítójáról Popper Károlyról, amely szobrot a II. Világháború alatt ledöntöttek, megrongáltak, s eltüntettek. Sajnos a keresésem eredménytelen volt évekig, amíg egyszer csak bekopogtatott az irodámba az egyik teherautó sofőr, Rónai Kálmán bácsi, egy hatalmas sportszatyorral. Elmondta, hogy engem egy egyenes, korrekt embernek ismert meg az évek alatt, ezért szeretné rám bízni az elveszett szobrot, és kéri, hogy juttassam vissza a családnak. Kinyitottam a szatyrot, és egy gyönyörűen kimunkált mellszobor tárult elém, aminek az egyik füle le, meg az orra hegye le volt törve. Szóval ez az öregember is azt hitte, hogy én is felekezetbeli vagyok!!! Megígértem neki, hogy mindent elkövetek, hogy a szobrot visszajuttassam a családnak, de sajnos a gyárban már csak nagyon távoli rokonok voltak, akik nem tudtak semmit a leszármazottakról.
Végül audienciát kértem a főrabbitól, bizonyos Schőner Alfrédtól, akihez a megbeszélt időpontban elvittem a szobrot. Nagyon kedvesen fogadott, de azt azért nem mondtam neki, hogy ha megtalálja a családot, titokban számítottam rá, hogy valami komoly jutalom is leesik nekem. Azonnal tárcsázta az igazgatómat Kádas Ferencet, s tegezve elmondta, hogy én ott vagyok vele, és ő visszaküldi neki a szobrot a gyárba. Másnap (én mindig 6 órakor kezdtem) ő már 7 órakor kéretett az irodájába. Nagyon örült, amikor meglátta a szobrot, azonnal behívatta az egyik főmérnökét, és kiadta utasításba, hogy meg kell javíttatni a szobrot, és újra felállítani a kertben. Még annyit kérdezett tőlem, hogy mióta ismerem én a főrabbit. Erre hirtelen csak egy kitérő választ tudtam adni: hogy – Nem olyan régen.
Innentől tegeződést ajánlott, majd később minden kreatív ötletemet megvalósíthattam. Elsőként az országban mintaboltot nyitottunk a Belvárosban, üzleti alapokra helyeztem a fröccsöntést, Ifjúsági Klubot csináltam a légópincéből, s sorolhatnám tovább.
Persze az újra felállításból nem lett semmi, az igazgatóm időközben meghalt, az említett főmérnököm a kérdésemre, hogy hol van a szobor azt válaszolta, hogy fogalma sincs. Így másodszorra is eltűnt a szobor, én más munkahelyre mentem dolgozni, de már nem is kerestem tovább.
Harmadik történet:
A tököli focipályán építettem egy öltöző komplexumot, és a tetejére egy vendéglőt. Az egyik vendégem behozott mutatóba egy üveg kóser szilvapálinkát, ami viaszpecséttel volt lezárva, a rabbi bélyegzőjével. Kérdésemre, hogy hol vette, elmondta, hogy neki zöldséges standja van a Klauzál téri piacon, s ott van egy kóser borozó, ahol esetleg tudok venni. Megkaptam tőle a nyitvatartási időt, ami teljesen hektikus volt, de kiválasztottam egy napot, s elmentem oda. A borozó egy picében volt, de előtte az utcán már állt 5-6 ortodox zsidó (kalappal, nagy pajesszal). Közeledtemre (később is) mindig megelőztek egy „shalom” köszönéssel. Én visszaköszöntem, hogy „shalom”, s így úgy érezték, hogy én is közéjük tartozom. Pedig nem volt se kalapom, se pajeszom, mégis zsidónak néztek! Utána még többször mentem oda pálinkáért, ami 52 %-os, 40 éves, eperfa hordóban érlelt, majd 1 cm szalagos kitűnő ital volt. A vendégeim megőrültek érte. Aztán megszakadt ez a kapcsolat, mert eladtam a vendéglőt családi okok miatt.
Ezért kell figyelni, hogy az ember minél kevesebbet tévedjen, és a látszatra is vigyázni kell!!!
2019.október 18.
Commentaires