A Lőrinc Étterem

Mottó:

„Fiatalabb koromban sok időt töltöttem az éjszakában, így utólag látva az „alvilágban”. Szeretném az általam elmesélt történetekkel megismertetni ezt a világot azokkal, akik még csak a közelébe sem kerültek, de mégis furdalja a kíváncsiság őket, vajon milyen is lehetett.

Kezdem a Lőrinc étteremmel, ami szinte egy alvilági központ volt. Sok minden dőlt el ott, amiről talán magasabb helyen sem gondolták, hogy ott döntöttek az ügyben”

A 80-as évek eleje-közepe táján ez az étterem volt Budapest éjszakájának egyik központja, ahol az alvilág szinte minden figurája megfordult ott valamelyik este.

Én abban az időben kezdtem el „maszek taxizni” - ami csak egy fal állás volt -, de ezáltal biztosan el tudtam jönni otthonról pénzt keresni az éjszakába. Persze pénzt azért illett hazavinni, azonban én azt kártyázással kerestem, s nem taxizással. Jó, csináltam egy pár fuvart is, ami akkoriban jó pénzt hozott a konyhára. Ezek a békebeli idők voltak, később már minden visszaesett.

Általános iskolai osztálytársam L.Attila, alias Maki volt a portás, de a törzsgárdából - mivel én is a külvárosban nőttem fel - sokan ismertek engem, mert korábban vagy én vertem meg valamelyiküket, vagy közülük valaki engem. Mi kutyánk kölyke voltam, attól függetlenül, hogy én semmiféle „meleg” dologba nem bonyolódtam bele.

Maki volt az első kasszafúró Magyarországon. Másik két társával Pest megyében körkörös kiválasztással loptak páncélszekrényeket, majd egy eldugott helyen szétszedték azokat.

Nagyon erős ember volt, de mindig kereste a bajt. Pedig nem volt rá szüksége, mivel egy strómanján keresztül volt egy TÜZÉP telepe, melyből a szenet saját maga is szállította 40 kg-os kosarakkal a hátán, plusz a feleségének vett egy cukrászdát a betörésekből szerzett pénzből. A portásság is olyan keresetet biztosított neki, amit hétköznapi gyári munkások még megálmodni sem mertek.

Amúgy jó gyerek volt. Egyik este állunk az ajtóban, amikor beállított két-három rosszarcú ember, és félrevonultak beszélni. Amikor visszajött, mondom neki:

- Te Attila minek kell neked ezekkel a börtöntöltelékekkel még mindig tartani a kapcsolatot, betörni menni, amikor meg van mindened? Nincs szükséged ilyenekre már.

A válaszában kifejtett ideológiájával nem tudtam vitatkozni:

- Gyulám!

Tudod mi a különbség köztünk?

Ha te itt az étteremben, az egyik asztalon meglátsz egy otthagyott pénztárcát, először megfogod, majd körülnézel, vajon ki hagyta ott, s esetleg ezután, - amikor épp nem néz rád senki - elteszed, de valószínű inkább megkérdezed kié ez a tárca. Én elsőre megfogom és zsebreteszem. Ha valaki szól, majd ráérek akkor eldönteni, mit fogok csinálni. Nekem a bűnözés a véremben van. Én már nem tudok megváltozni soha a büdös életben.

Velem sok mindent megbeszélt, elmondta, hogy egy párszor be kellett olyan helyre törni felsőbb megbízásból, ahová azok nem mehettek be, s el kellet hozni valami papírokat. Ennek fejében elnéztek neki más betöréseket. Rövid élete volt. Amikor megbuktatott egy pár pesti főrendőrt, akkor már nem volt védelme, így azonnal bekasztnizták. A hosszú börtönévek alatt begyűjtött különböző betegségeket, de végül a rák győzte le. Az utolsó hetekben már hazaengedték, mert tudták, hogy meg fog halni. Azt beszélik, hogy még lement Szegedre, megölt, és kirabolt egy szerb pénzváltót, hogy a családjának biztosítsa a jövőjét. Negyven éves sem volt, amikor meghalt.

Furcsa egy társaság járt oda.

Kártyások, betörők, szélhámosok, orgazdák, uzsorások, képviselve a bűnözés teljes palettáját.

És hát ott voltak a lányok. Ők a bútordarabjai voltak az étteremnek. Mondhatnám azt is, hogy kis kurvák, de igazságtalan lennék velük szemben, mert annál többek voltak. Tény, hogy délutántól ők már megjelentek, és vérre menő csatákat vívtak a Budapesten, ide elsőként telepített Tetris gépen. Aki nem ismerné: ez egy olyan játék, amiben a képernyőn fentről lefelé, váltakozó sebességgel, különböző mértani alakzatok zuhannak lefelé, s ezekből mindig ki kell rakni egy sort úgy, hogy a leesés ideje alatt a legoptimálisabb elhelyezkedésre kell forgatni az alakzatokat. Nem egyszerű játék. Nekem nagyon jó a térlátásom - építész lévén -, de igen szégyelltem magam, hogy amíg én „csak” kilenc pályát tudtam menni, ezek a lányok tizenkét-tizenhárom pályára voltak képesek.

Mondhatni ők voltak a bűnözők biztonsági szelepei. A menők közül szinte bárki, bármikor elvihette őket egy gyors, feszültség levezetőnumerára, vagy egy röpke orális aktusra, ők ezt egy jószolgálati tevékenységnek vették. Ha valaki egyiküket hosszabb távon megtartotta, akkor a többiek számára addig tabu volt a lány, amíg nem szakítottak. S folytatódott minden elölről. A családban maradtak, büszkék voltak, hogy ott lehettek a menő társaságban, italra sosem volt gondjuk.

Olyanok voltak, mint a groupie-k, akik Amerikában a zenészek múzsái, és ágyasai voltak a koncertturnék alatt. Azzal az ici-pici különbséggel, hogy ők betöréseket segítettek komponálni.

A hétköznapi ember számára óriási összegek cseréltek gazdát itt esténként. Nem volt ritka az egymilliós nyereség sem, ami mai / 2007 / áron minimum a tízszeresét érné. Itt minden a játékról, és a bűnözésről szólt, amit talán nem is vettünk akkor, és ott észre.

A 90-es évek közepén már Szigetszentmiklóson laktam, - természetesen itt is megtaláltam a kártyásokat -, s egyszer játék közben meséltem, hogy én a Lőrincbe jártam régebben. Csodálattal kérdeztek rá, hogy a hírhedt Lőrinc étteremről beszélek? Innentől kezdve úgy tekintettek rám, mint egy Istenre, mert hogy azok voltak a barátaim, akiket ők - a feltörekvő vidéki új bűnözői generáció - példaképekként emlegettek.

Ebből igen sok előnyöm származott.

Elmeséltem ezt egy régi, kártyás, portás barátomnak, Cirány Gyuszinak, aki azt mondta:

„Tudod akkor mi benne voltunk, és nem láttuk, hallottuk, hogy az étterem hírhedt. De ez a következő bűnöző generáció már áhítattal emlegette a nagyok bölcsőjét.” Igaza volt.

Most álljon itt egy vidám történet - mert abból is volt doszt - arról, hogyan csaptuk agyon az időt, ha éppen volt:

Esténként a bárpult köré hamar összegyűlt tíz-tizenöt ember, várva, hogy mi lesz. Kialakul kártya, csajoznak, vagy indulnak berepülni valamilyen lakásba. Ezek az emberek mindig tele voltak pénzzel, és játékosak voltak. Szóltak nekem - mint értelmiséginek !! - találjak ki valamit, hogy mibe fogadjunk.

Körbenéztem, és megakadt a szemem a pultos lány, Márta, előtti kockacukros tálon (békeidők, ohh). Mondtam, saccoljuk meg, hány db kockacukor van benne. Azt hiszem mindenki bedobott kétezer forintot, s így vagy húsz-harmincezer volt a kasszában. Ezt kéretik mai áron tízzel megszorozni, ám ez akkor a fogadóknak jelentéktelen összeg volt. A tálat Márta kiöntötte, és a számolás után Elek bezsebelte a pénzt, mert csak nyolc szemet tévedett a háromszázhuszonnégyből.

Másnap korábban mentem, és az egyik havernak, Vincének javasoltam, hogy találjunk ki előre valami fogadást estére, amiben mi nyerünk tutira.

Naná, hogy benne volt.

A Márta nyakán volt egy hosszú gyöngysor, aminek a gyöngyeit előre megszámoltuk. Eljött az este, Elek nagy hangon megint fogadni akart valamibe, tehát minden úgy történt, ahogy megjósoltam. Nagyon jónak találta mindenki a gyöngysort, a pénzt betettük, és megtettük a tippeket. Én maradtam utolsónak, de majdnem baj lett. A láncon százharmincnégy darab gyöngy volt, és Elek - az előző napi győztes - utolsó előttiként százharminchármat mondott.

A víz kivert, majdnem eltalálta. Én úgy terveztem, hogy a végén egy hat-nyolc darabbal kisebb számot tippelek a valósnál, hogy ne lógjon ki a lóláb, de most már kényszerpályára kerültem.

Azzal a szöveggel, hogy „- Elek, te nagyon közel szoktál lenni a jó megoldáshoz, én csak eggyel mondok nagyobbat nálad! - „megtippeltem a frankó, igazi számot, a százharmincnégyet.

Megnyertük a fogadást a Vincével, de nem sok híja volt, hogy botrányba fulladjon az egész, mert gyanús volt a telitalálat.

Pár hét múlva persze elárultuk, de akkor már csak egy ügyes húzásnak könyvelték el.

2007.június 16.