Mottó:
"Életképek a 80-as évekből"
Bevezető:
Tulajdonképpen ezt az írásomat a fiatalabb korosztálynak szánom, (persze ettől még olvashatja bárki!) hogy megismerhessék, milyen világ volt is itt Magyarországon, amikor ők még nem éltek. Talán első olvasásra nekik egy kissé hihetetlennek tűnik, de úgy vélem érdekesek, és tanulságosak is lesznek a történeteim. Tanmesébe illő, hogy egy remek kezdeményezés egy idő elteltével hogyan torkollik gyilkosságba, majd megszűnésbe, a bűnözés kérlelhetetlen térhódítása miatt. Mesélni fogok az önjelölt autókereskedők trükkjeiről, a „kamu házasság” előnyeiről, a könnyű licitálós pénzszerzésről, amiken akkoriban csak jót nevettünk. Ez az írás egy kicsit történelmi visszatekintés a 80-as évek egy kis szeletére, s elnézést kérek, ha inkább az ügyeskedő, majd egyre brutálisabbá váló alvilágról esik több szó benne.
A Kamion
Ez a hely, amikorra híres, hírhedt lett egy emeletes épület volt a mostani Wáberer's kamionos cég területén, Soroksár, Kispest Pesterzsébet határán, a senki földjén. A földszinten egy viszonylag jó étterem volt, de hangulatilag olyan volt, mintha egy Rejtő Jenő regényből jelent volna meg, csak Gorcsev Iván hiányzott közülük. Az „úri közönség” pedig az emeleten táncolt Tóth Gyuri (ma komoly pénzügyi befektetési szakember!!!! Volt hol tanulnia!!) discó zenéjére. Azért voltak „rendes” portások, akik frankón megszűrték a vendégeket. Megtehették, mert Alvics Gyuszi nehézsúlyú Európa bajnok, Cirány Gyula középsúlyú magyar bajnok, Varga Laci (Tehén) taekwondós bajnok volt. Ezért mindenki jobbnak látta szót fogadni ezeknek a rendfenntartó fiúknak. Így is előfordultak nagy pofonok, majd ahogy durvult a hely, hát bizony Alvics Gyuszinak is átszúrták a karját!!!
De hogyan is kezdődött??
A Pesten áthaladó külföldi kamionosok ott parkoltak a városban, ahol éppen volt akkora hely, hogy megálljanak, a fülkében aludtak (mint ma is sok kamionos külföldön), de tisztálkodni rendesen nem tudtak. Állami kezdeményezésre először egy földszintes épület épült fel, amiben WC-k, fürdők, tartózkodók voltak, és egy DOLLÁROS BOLT!!! Akkoriban olyan sűrűn nem lehetett kijutni a magyaroknak külföldre, meg ami valutát adtak a 2-3 évenkénti utazásra (50-100 dollár) az semmire sem volt elég. Ezért virult rendesen a fekete valutakereskedelem. Pesten volt akkoriban vagy 4-5 dolláros bolt, kettő szállodákban, a többi meg a Belvárosban. Az ügyesebbek itt szerezhették be a jó parfümöket, csokikat, rágókat, kisebb ajándéktárgyakat.
A Terminálban lévő boltban azonban már lehetett kapni műszaki cuccokat is, de ezt az áruk miatt magyarok nem vehették meg, mert be volt határolva amennyiért vásárolhattak. Ezeket a termékeket csak külföldi útlevéllel rendelkező személy vásárolhatta meg. Hát valahogy itt indult el a „bűnözés”, azért téve idézőjelbe, mert ezek csak kis seftelések voltak, amik aztán kinőtték magukat. Virágzott a valuta kereskedelem, és a török kamionosakkal vetettünk meg minden komolyabb dolgot. Először saját célra, majd később már viszonteladásra.
Valószínű a kamionosok kérésére épült meg gyors ütemben az étterem, tetején a diszkóval, és csináltak egy spediciós irodát, ahol még menet közben informálták a sofőröket. Ezt egy Hakan (csak így hívta mindenki) nevű török vezette. Ekkorra esett az olajszőkítés üzlete, és kinek lehetett eladni a fals olajat, - amíg a benzinkutak nem mertek árulni -, hát a kamionosoknak!! Nagy üzlet volt, a valutával együtt, mert ők azzal fizettek, a seftesek meg felárral tovább adták. Mindig volt rá vevő!
A „Lompos” volt, aki megálmodta, és megcsinálta, sajnos az alvilág bekebelezte őt. A sok balhé, vagy más miatt komoly betegsége lett, és belehalt. Az alvilág szinte azonnal átvette az üzlet irányítását. A kurvák kirajzottak Pestről a világ végére, a sofőrök, meg a stricik nagy örömére. Újabb üzletág virult. Már a törökök is bővítették a létszámukat, - a Hakannak külön testőre is volt -, mert nem akartak kimaradni a bulikból, seftekből.
A diszkó a város egyik legfelkapottabb szórakozó helyévé vált, s ebből lett a baj. Az egyik portás, Cirány, ezelőtt a Zuglóiban (egy másik diszkó) dolgozott, ahová sok arab is járt. Ő barátságban volt velük, és amikor meghallották, hogy kint van a Kamionban, persze, hogy meglátogatták. Egy darabig el is viselték egymást a törökök, és az arabok, de megjósolható volt a balhé a két náció között. Ami el is jött, és az összecsapás véres, késeléses verekedésbe torkollott. A portás hívta a Rendőrséget többször, de nem akartak kijönni, majd az utolsó telefonnal már csak mentőautókat kért. Erre kijöttek. A kamionokból kiszállították a sofőröket, s akinek véres volt a ruhája, azokat elvitték. A szórakozóhelyet bezárták, persze a seft tovább folyt. Egyre többen akartak egy szeletet a haszonból, pláne amikor beindult az embercsempészet is. És ez lett Hakan vége is. A pletykák szerint a saját testőre szúrta le. Másfél év után még egyszer kinyitott a diszkó, de a folyamatos balhék miatt nemsokára végleg bezárt, a spediciós iroda megszűnt, s az egész a Hungarocamion telepe lett.
Hát így halt el – a szó szoros értelmében –, egy a sofőrök érdekében tett jó kezdeményezés!!!
Autós svindlerek
Akkoriban, s előtte már évek óta a használt-autó kereskedés állami monopólium volt. Az adásvétel helyszíne a XIII. kerületi Röppentyű utcai telep volt. Itt állították ki az eladásra beadott autókat, amelyeket hét közben lehetett megnézni, kipróbálni, és hétvégén volt a vásárlás napja. Addigra mindenki eldöntötte, hogy melyik autót akarja megvenni, sorszámos helyek voltak a telepen, így be lehetett azonosítani, hol állnak a kocsik.
Elérkezett a foglalás ideje. A kétszárnyas vaskapu külső részén elől álltak a bérelt cigánygyerekek, aki a vevő személyi igazolványával, az ajtó kinyitásakor, egymást buktatva futásnak eredtek a kocsik felé. Ugyanis a sorrendet az adta, ki hányadiknak tette rá az igazolványát az autóra. A futógyerekek azért kellettek, mert a jobb kocsikra többen is pályáztak. A sorsolás úgy történt, hogy a kereskedés embere egy sötét textilzsákba, aminek a teteje gumival lett behúzva, betett annyi ping-pong labdát, ahány licitáló volt. De az egyik labda piros színű volt – ez nem látszott kívülről -, s aki ezt húzta, azé lett az autó. Ezért volt fontos, hogy ki ér először az autóhoz, ki kezdheti a sorsolást.
A trükk azonban nem ebben volt. A csókosok megbeszélték az alkalmazottal, hogy a piros labdát este tegyék a hűtőbe, s csak reggel vegyék ki. Az első vásárlónak nem volt nehéz kitapogatni a zsákban a piros, hideg labdát, majd azt nagy kiáltással felmutatta a népnek, akik elkönyvelték, hogy milyen szerencsés!!!
Nyugati kocsi elenyészően kevés volt, hiszen behozni nem nagyon lehetett külföldről, csak annak, aki évekig kint dolgozott. Az meg nem adta el. Emlékszem a lőrinci KISZ klubban játszott egy jam zenekar, benne Menyhárt Tóth János gitárossal, akinek a kocsija a klub előtt parkolt. Ott láttam először egy gyönyörű, piros Mercedest, amit külföldi zenélése alatt keresett meg.
A 80-as években a nyugati autó behozatalt egy barátom K. Attila – Szimat -, s annak társasága a tökélyre fejlesztette. Megvolt a kapcsolat több Nyugat-Németországban, és Ausztriában kint élő magyarral, akik örömmel szálltak be az üzletbe.
Az ötlet zseniális volt.
A kintiek kiválasztottak egy magyar vevőnek viszonylag olcsó kocsit, vagy megrendelésre egy konkrét márkát, évjáratot, és azt kint megvették. Beleült valaki, és elhozta Magyarországra az Attiláéknak. Valamelyik házban, vagy műhelyben kiszerelték belőle a motort, majd egy éjszaka valamelyik Rendőrséghez közeli utcába szállították. Másnap reggel a német állampolgár bejelentést tett a Rendőrségen, hogy ellopták az autóját. Két nap elteltével „ állampolgári” bejelentés érkezett, hogy itt áll az utcában egy külföldi rendszámú autó, s mivel közel volt a Rendőrséghez, rögtön ki is ugrottak megnézni. Motorház felnyitva, motor nuku, könnyű volt beazonosítani a tulajdonost, aki pár napja bejelentette a lopást. Megkeresték, az megnézte, és kijelentette, majd írásba is adta, hogy így már nem tart igényt a kocsira.
Innen már sínen volt a dolog. A Rendőrség hivatalosan beszállíttatta a Röppentyű utcai telepre, ahol kiírtak rá egy árat, és licitre bocsátották. Naná, hogy csak az licitált, és vette meg, akinél a motor volt. Összeszerelték, levizsgáztatták, és jó pénzért eladták. Hangsúlyozom, akkoriban nagyon nehéz volt nyugati autóhoz jutni.
Különböző ügyeskedések
Még a rendszerváltás előtt pár évvel több állami vállalat meghirdette bérbeadásra az üzleteit. Ezek között volt Közért, Patyolat, és egy sor vendéglátó hely. Akkor is voltak tájékozott, és jó üzleti érzékkel rendelkező emberek, akik pontosan tudták melyik a jó üzlet (vagy mert jó, forgalmas helyen volt, vagy mert vendégként is tudtak információt a napi forgalomról). A barátom Attila ilyen volt. Mi csak ezekre a helyekre mentünk, de nem vettünk soha semmit. Ugyanis csak licitáltunk, vagy azt sem, de szépen kerestünk. Egy-két licit után mindig megkeresett valaki minket, - aki nagyon ki akarta venni az üzletet -, hogy szálljunk ki a licitálásból, adnának ezért X összeget. Rövid alku után „nagy-nehezen” belementünk ebbe a megoldásba. De volt olyan is, amikor komoly fenyegetést kaptunk, ha folytatjuk az árverést. Az egyszerűbb,- mert ilyen is volt – az volt, amikor az árverés kezdete előtt már megkerestek, és pénzt ajánlottak a visszalépésért. Természetesen minden esetben meg kellett várni a bánatpénz visszafizetését. Ez volt az ára a liciten való részvételnek, amit, ha nem mi nyertünk, akkor visszafizették. Ez lett az alapja egy későbbi üzleti fogásomnak.
Meghalt a pótapósom, - anyósom második férje -, aki Budán, a BAH csomópontnál lévő Avar utcában lakott egy MÁV szolgálati lakásban. Ezt lehetőség volt megvenni, amit természetesen nem szalasztottunk el. Mi nem akartunk odaköltözni, ezért meghirdettem eladásra. Többen is jelentkeztek, ezért azt találtam ki, hogy egy időre hívtam mindannyiukat lakásnézőbe. Amikor megérkeztek, és körbenézték a lakást, akkor mondtam meg nekik, hogy úgy gondoltam, aki többet ad érte, azé lesz a lakás. Bele is mentek, én megmondtam a kikiáltási árat, és százezrenként ugrottunk felfelé az árral.
De az én trükkömről nem tudtak. Elhoztam ugyanis a barátomat „felkusz”-nak. A szót én találtam ki, tudják az alkusz ellentéte. Ő volt az, aki mindig ráemelt az árra, addig, amíg nem jeleztem neki, hogy elég. Így, - ugyan kis csalással -, de sikerült igen magas áron túladni a lakáson.
Kevesen tudtak élni ezzel a trükkel, amit most mesélek el, de aki élt vele, az jól keresett. Ehhez persze kellett egy Ausztriában élő, osztrák állampolgár. Miről is beszélek?? Mint korábban írtam, akkoriban nem sűrűn lehetett nyugatra menni, s kevés pénzzel, vagy kockáztatni kellett a lebukást, és a dugi pénz elvesztését, a határon való ellenőrzéskor. Hát nem csak Amerikában találták ki a Zöld kártya megszerzéséhez, hanem itt Magyarországon is a „kamu házasságot”.
Kerestek kint egy lányt, vagy elvált asszonyt, akit egy bevállalós magyar elvett (a barátom konkrétan el is vált itthon a feleségétől, hogy megházasodhasson egy osztrák nővel!!!). Így férjként akármikor mehetett nyugatra, akármennyi pénzzel, s akármennyi különböző árut hozhatott be. Így csinálhatott osztrák tulajdonú üzletet Pesten, persze sehol nem adózott, és tölthette fel áruval kintről. A barátom a szüleinek bérelt egy trafikot egy igen forgalmas helyen, ahol különböző kurrens csokikat (Milka, Toblerone,..), dezodorokat, szappanokat árultak, nagy-nagy haszonnal.
Régen azt hittem, hogy rossz világ van. Azóta kiderült, hogy jó világ volt.
2015. október 06.
Comments